Bábel

És mondák, Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje..." Így indul a Teremtés könyvében Bábel tornyának története, melyet Noé leszármazottai építettek. "Az Úr pedig alászálla, hogy lássa a várost és a tornyot...", és felmérve, hogy míg az emberek egy nyelven beszélnek, nem adják fel, amit elgondoltak, a nyelvek összezavarásával sújtott le rájuk, hogy ne érthessék meg egymást, és "elszéleszté õket az egész földnek színére"…

Ez a különös történet két teljesen különálló mítoszt ötvöz. Az egyik arról számol be, hogyan épített az ember égig érõ tornyot, hogy az istenek lakóhelyét ostromolja, és miként bűnhõdött elbizakodottságáért. A másik legenda a nyelvek sokféleségére ad magyarázatot. Hogy e két hagyomány összekapcsolódhatott, annak a Bábel név lehet az oka, amely a babiloni Báb-ili, azaz Isten kapuja kifejezésbõl ered. Ám héberül halai összezavarodást jelent. És hogy miért éppen a babiloni zikkurát lett a kiválasztott a Mezopotámiában (Sineár földjén) találhatók közül, arra a magyarázatot a Teremtés könyvében találjuk meg. A zsidók a Kr. e. 597-ben kezdõdõ babiloni fogságban írták le a történetet.



Babilon felvirágzása

Bagdadtól délre, a mai Hilla szomszédságában, az Eufrátesz folyó középsõ szakaszán elterülõ Babilon városa már azelõtt nagy múltra tekintett vissza, még mielõtt a zsidók Sionra emlékezve vizeinél letelepedtek. A legelsõ utalás a városra a Kr. e. 3. évezredbõl származik. Késõbb Babilont a nyugatról érkezõ sémi törzsek tették naggyá, s fõvárosukká nyilvánították.

Ezen új sémi dinasztia hatodik királya, Hammurápi (Kr. e. 1792-1750) építtette az elsõ zikkurátot. Hammurápi egész Mezopotámiát ellenõrzése alá vonta, s uralkodása alatt Babilon óriási kulturális fejlõdésnek indult. Felvirágzott az irodalom, a matematika, a csillagászat és az asztrológia, akárcsak a jogtudomány. Szúzóban találtak egy fekete dioritsztélét, amelyet Kr. e. 1600-ban hoztak magukkal Babilonból a hódító elámiak. Ez az oszlop ma Párizsban, a Louvre-ban található. Hammurápi uralkodása kezdetén ezen az oszlopon tette közzé törvényeit. Ez ihlette a zsidók megtorlásra vonatkozó híres elvét, szemet szemért, fogat fogért.



A Robert Koldewey építész vezette német expedíció 1899 és 1917 között végzett ásatásokat Babilonban. Hogy eligazodhassanak a maradványokat elfedõ földhalmok között, számos ókori beszámolót használtak fel útmutatóul. Mindenekelõtt a Kr. e. 460 körül Babilonban járt Hérodotosz görög történetíró, valamint Ktésziasz, II. Artaxerxész perzsa király orvosának feljegyzéseit.

"Az ismert világ minden más városánál fényesebb" mondotta Hérodotosz. A Biblia lejegyzõi számára fényűzése és dekadenciája miatt neve egyet jelentett a bűnnel. Ám a Hérodotosz által leírt Babilon, melynek romjait ma is láthatjuk, nem Hammurápi városa volt. A király Kr. e. 1750-ben bekövetkezett halála után ugyanis Babilon hanyatlásnak indult, és még ezer éven át sorvadozott hol egyik, hol másik hatalom, nevezetesen a hettiták és az asszírok elnyomása alatt. Késõbb, Kr. e. 604-ben új babiloni birodalom jött létre. E birodalom második királya, Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) tette Babilont az ókori világ legpompázatosabb városává.



Az Ég és Föld találkozásának háza

Az ókori méreteket tekintve Nabukodonozor városa hihetetlenül nagy volt, 2,6 km2-nyi alapterületét az Eufrátesz szelte ketté. Legfõbb csodájának Hérodotosz a városfalakat tartotta, melyek olyan szélesek voltak, hogy két négylovas szekér fért el egymás mellett. A Koldewey által feltárt falakra illett ez a leírás. Az ásatások során felszínre került egy fehér mészkõ, valamint vörös breccsa-lapokkal burkolt, 19 m széles sugárút is, melyet Körmeneti útnak neveztek. Az út mindkét oldalán húzódó, kék kerámiával borított falat 60 relief díszíti, mindegyik az oroszlánt, Istár istennõ jelképét ábrázolja.

A Körmeneti út az Istár kapun keresztül a babiloni fõisten, Marduk templomához vezetett. A Nabukodonozor által újjáépített templom egyik hatalmas csarnokának falát teljes egészében arany borította. A templom mellett emelkedett a nyolc-kilenc emeletesre épített, hozzávetõlegesen 100 m magas, monumentális zikkurát. A második szintre három lépcsõsor vezetett, a további szintekre pedig feljárókon lehetett feljutni, Hérodotosz beszámolója szerint a tetején egy szentély állt, amelyben csupán egy széles kanapé s mellette egy aranyasztalka volt. "A káldeusok szerint - bár én nem hiszek nekik - maga az isten szokott ellátogatni a szentélybe, hogy a kanapén megpihenjen..."

Hérodotosz talán arra utalt, hogy ezen a helyen zajlott a város istene és istennõje által kötött szent házasság éves nászi rituáléja, melyet feltehetõleg a király és egy papnõ jelenített meg az újévi ünnepségek idején. A szertartásra azonban valószínűleg valamelyik templomban került sor.

Ma már csupán rommezõ a leghatalmasabb zikkurát, amelyet a babiloniak az Étemenanki, az Ég és Föld találkozásának háza névvel illettek, a Nabukodonozor fogságába kényszerült zsidók pedig Bábel tornyának neveztek el.



Babilon pusztulása

Nabukodonozor halálát követõen Babilon hatalma gyorsan hanyatlott. Utolsó királya, Nabú-naid (Kr. e. 556-539) a sivatagban élt, miközben régensként fia, Bélsaccar uralkodott. Egyszer, a Babilon egyik pompás palotájában rendezett lakomán Bélsaccar vette magának a bátorságot, hogy a jeruzsálemi templomból elrabolt arany és ezüstedényeket használja. Ekkor megjelent egy kéz, s a falra titokzatos szavakat írt, melyeket egyetlen jövendõmondó sem tudott megfejteni. Elküldtek hát Dániel prófétáért. Az õ olvasatában így szólt az írás: mené, mené, tekei, úfarszin, azaz "megszámláltatott, megszámláltatott, megmérettetett és könnyűnek találtatott" - figyelmeztetés volt, mely szerint Bélsaccar hamarosan elveszíti királyságát. A falon megjelenõ szavak valóban a babiloniakhoz szóltak. Kr. e. 539-ben Nagy Kürosz elfoglalta a várost, és Babilon az óperzsa birodalom részévé vált.

Kürosz és közvelen utódai továbbra is gondoskodtak Babilon vallási épületeirõl, a késõbbi királyok azonban ezt nem tartották feladatuknak. Kr. e. 482-ben Xerxész megtorlásul lerombolta a város egyes részeit, ám Babilont még ennél is súlyosabban érintették az elhanyagolás évtizedei. Az épületek fokozatosan málladoztak, majd beomlottak. Nagy Sándor Kr. e. 323-ban birodalma fõvárosává kívánta tenni, de ekkor már az õ vasakaratával sem lehetett az óriási zikkurátot újjáépíteni. Az idelátogató Septimus Severus római császárt (193-211) már csak az egykori mesés város lepusztult romjai fogadták...