Az agincourti ütközet (1415. október 25.)

1. rész

A háború 2. szakasza:

1369-ben V. (Bölcs) Károly, - akit időközben királlyá koronáztak - úgy véli, az ország gazdasága eléggé megszilárdult, és a hadsereget is újjászervezte ahhoz, hogy felrúgja a brétigny-i békeszerződést, és kiűzze az angolokat francia földről. Ezzel kezdetét veszi a százéves háború második szakasza.

A háború ezen szakasza kisebb csatározásokkal telik, inkább csak a franciák aktívak, akik modern, új szellemű zsoldoshadseregükkel sorban foglalják vissza a háború első szakaszában elvesztett területeiket. A Fekete Herceg, - akit apja az elfoglalt francia területek kormányzójává tett - nem tudott kellően fellépni a franciák ellen, majd meg is betegedett, amely végül 1376-ban halálához vezetett.
Időközben Angliában III. Edvárd hőstettei feledésbe merültek, és belpolitikailag olyan népszerűtlen lett, amitől külpolitikailag is cselekvésképtelenné vált, így nem tudott beavatkozni a franciaországi hadi helyzet alakulásába. 1377-ben megtörten, magányosan halt meg.

1375-ben a bruggei (tartós) fegyverszünet hoz újra békét a háborúban. Ekkorra a franciák Calais, Bordeaux, és Bayonne kivételével az összes angol birtokot visszafoglalták. A háború ezen szakasza egyértelmű francia fölényt mutat, ráadásul az ország gazdasága erős, a király népszerű, a rendek is elégedettek.



Változások Angliában:

Angliában ezidőtájt nagy változások történnek. A történelem viszontagságai itt is elsősorban a parasztságot sújtják, aminek következtében Angliában is sorra törnek ki a felkelések. A legnagyobb az 1381-es Watt Tyler féle parasztfelkelés, amit ugyan levernek, de hatására a király rendeletet hoz, ami eltörli a parasztság röghöz kötöttségét, és kialakul az úgynevezett szabad parasztság.

Az egyre újabb háborúk és különösen az újabb pestis járványok hatására Anglia lakossága az egykori 4 millióról 2,5-2 millióra csökken. Ez súlyos munkaerőhiányhoz vezetett, ami viszont kedvezett az immár szabad parasztoknak, mert olyan helyeken vállalhattak munkát, ahol többet is fizettek érte. Ezzel az életszínvonaluk is egyre nőtt. (Később ez vezetett az igazi-, és nagyszámú polgárság kialakulásához.)

Más változások is történtek. III. Edvárd 1377-ben meghalt, utána II. Richárd követte őt a trónon, akinek uralkodása hozta meg a belső békét az országban, de csak látszólag.
1399-ben az Anjou-Plantagenet dinasztiából származó II. Richárdot önkényuralma miatt unokabátyja Lancaster Henrik herceg és a parlament lemondásra kényszeríti. (1400. február 14-én gyanús körülmények között hal meg a fogságban.) Egy nappal később Henrik herceget a parlament IV. Henrik néven királlyá koronázza. Ezzel a Lacaster-ház, a Plantagenet dinasztia egyik mellékága kerül hatalomra. Henrik 1413-ig uralkodott, őt fia V. Henrik követte a trónon.

Franciaország polgárháborúban:

V. (Bölcs) Károly francia király 1380. szeptember 16-án meghal. (Ő volt az első trónörökös, aki hivatalosan megkapta a dauphin címet, ami még a király életében meghatározza, hogy a viselője a hivatalos trónörökös.) Károly halála után kiskorú fia VI. (Őrült) Károly kerül trónra, aki 1388-ig II. (Merész) Fülöp burgundi herceg gyámsága alatt áll. Ez viszont nem tetszett a király öccsének, Orléans-i Károlynak, aki szintén áhítozott a kormányzói tisztségre, emiatt súlyos polgárháború tört ki az országban. Hogy tovább tetőzzön a baj, 1392-ben VI. Károly végleg "kiérdemelte" melléknevét, az "Őrült" jelzőt, ugyanis elméje teljesen elborult. Innentől kezdve az új kormányzó Rettenthetetlen János, míg az ország királya névleg továbbra is VI. Károly.

VI. (Őrült) Károly, Franciaország (névleges) királya






















Az 1410-es években tovább folyik a hatalmi harc, és polgárháború az elmebeteg VI. Károly helyett kormányzó Rettenthetetlen János és Orléans-i Károly herceg között. 1413 májusában az úgynevezett "cabochienek" - a burgundiak hívei - Párizsban rohammal beveszik a Bastille-t és rémuralmat vezetnek be. Erre az Orléans-i herceg hívei a felkelést vérbe fojtják. A lázadások, melyeket maga Rettenthetetlen János herceg is támogat, a közép- és alsó rétegeket súlytó adóterhek ellen irányulnak. Részt vesznek a felkelésekben a párizsi egyetem diákjai is, akik Villon szellemi előfutárai, és elsősorban a Károly király uralkodása alatt elterjedt visszaélések ellen lépnek fel. A cabochienek, akik nevüket vezetőjükről, a párizsi mészárosról; Simon Coboche-ról kapták, a céhekből és a városi alsóbb rétegekből toborozzák híveiket. Az Orléans-i párt elsősorban az armagnac-i (Dél-Franciaország) VII. Bernát gróf zsoldoscsapataiból tevődik össze. Ezek a zsoldosok bátorságukról és hírhedt zabolátlanságukról voltak ismertek.

Angliában V. Henrik tisztában van azzal, hogy Franciaország agonizál. Tudja, hogy az országot súlytó polgárháború meggyengítette a francia trónt, és hasonlóan megosztottá tette az országot, mint elődje: III. Edvárd idején. Úgy érzi itt a lehetőség, hogy egy gyors, és sikeres hadjárattal visszaszerezze az Edvárd idején már egyszer angol birtokokká tett területeket, és nevét örökre beírja a történelem lapjaira.



Partraszállás - a százéves háború 3. szakasza:

1415 nyarán Henrik kiadta a parancsot a seregek gyülekezésére a southamptoni haditáborban. Július 7-től augusztus 8-ig érkeztek ide katonák az ország több szegletéből, összesen 8.000 íjász és mintegy 2.000 páncélos gyalogos, majd augusztus 9-én Portsmouthba, a kikötőbe indultak, hogy behajózzanak. A csapatok és a felszerelés kontinensre való szállítása augusztus 10-től, 13-ig tartott, mely mintegy 1.500 különböző méretű és típusú hajóval történt. Sem a tengeri átkelést, sem a partraszállást nem zavarták meg a francia flotta erői, így Henrik zavartalanul léphetett francia-földre.



A partraszállás Chef-en-Caux -nál történt, a Szajna folyó torkolatában. Innen nem messze található Hartfleur megerősített városa, amit kis számú helyőrség védett csak. Henrik első lépésként úgy tervezte, hogy gyors ostrommal beveszi a várost.

A város jelentős kereskedelmi központ volt tengeri- és folyami kikötőjének köszönhetően, és stratégiailag is igen fontos volt a hadjárat szempontjából. Ideális hídfőállásnak tűnt a hadjárat további menetét tekintve, valamint az utánpótlás tengeri biztosítása szempontjából is, és ugrópont volt Normandia, Picardia, illetve az egész észak-nyugati partvidék felé, és a Szajnán át akár Párizs felé is.

Békeidőben Hartfleurben mindössze 100 főnyi helyőrség állomásozott, de az angolok közeledtére két tapasztalt francia lovag; Sieur d-Estouteville és Sieur de Gaucourt 300 fegyveres emberrel megerősítette a várat és egyben átvették a védelem parancsnokságát.

Augusztus 18-án Clarence hercegének (Duke of Clarence) vezetésével az angol sereg egy része tábor vert a várostól keletre. Ezzel a várost elzárták egy külső felmentés minden lehetőségétől sőt, a nekik szánt segélyszállítmányt is - mely lőport, ágyútalpakat, íjpuskákat és nyílvesszőket tartalmazott - megszerezték. Az ostrom menete pontosan nem ismert, de az biztos, hogy Henrik utászai (árkászok) több aknát is fúrtak a falak alatt, hogy azokban lőport elhelyezve berobbantsák a várfal egy részét. Azonban a védők résen voltak, és megfelelő ellenaknákkal sikerült beomlasztani az angol utászok járatait. A falakat más módon is megpróbálták lerombolni. Óriási kőhajítógépeket állítottak fel, az ún. trébuchet-eket, melyekkel több mázsás köveket hajítottak a várfalakra. Mindezek ellenére hosszú ideig nem sikerült látványos eredményt elérni az ostromban.



Az időjárás sem kedvezett a feleknek; ezen a nyáron szokatlan szárasság és hőség perzselte a vidéket, ami a kornak megfelelően páncélba öltözött katonák számára szinte elviselhetetlenné vált. Az elszigeteltség, a nem megfelelő higiéniás feltételek oda vezettek, hogy mindkét táborban hamarosan kitört a dizentéria, azaz a vérhas járvány. A járványnak esett áldozatul többek között: Arundel grófja, Suffolk grófja, Norwich püspöke és Henrik két régi barátja: Michael de La Pole, és Thomas Courtenay. Súlyosan megbetegedett és emiatt az ostromot hátrahagyva hazatért: Clarence hercege, March grófja és Edmund Mortimer a király barátja. Mindezek odáig vezettek, hogy Henrik táborában mélypontra süllyedt a harci morál.

Végül szeptember 17-én Henrik mellé szegődött a hadiszerencse. Az angol utászoknak sikerült a franciák tudta nélkül aknát fúrniuk a várfal alá, és miután megtöltötték lőporral, hatalmas rést ütöttek a falban. Az így megbontott falszakaszt további 4 napon át rombolták a hadjáratra hozott 12 hatalmas ágyúval, miközben a gyalogság a várárkot töltötte fel földdel és rőzsével az elkövetkezendő rohamhoz.

A védők még egy elkeseredett segélykéréssel fordultak a Dauphin-hoz, de az válaszában csak annyit közölt, hogy: ".most éppen nem ér rá!". Emiatt Sieur de Gaucourt reménytelennek ítélte a város további védelmét és szabad elvonulás fejében kénytelen volt feladni a várat. Így szeptember 22-én Henrik végre elfoglalhatta első francia területeit Normandiában.

(folytatjuk)