Egy ápolt szőrzetű bobtail lenyűgöző látvány, nem lehet közömbösen elmenni egy ilyen különleges és impozáns lény mellett. Mindez a csodálat azonban hidegen hagyja a bobtailt, ő csak gazdájáért és családjáért lelkesedik, idegenekkel szemben inkább bizalmatlan, de legalábbis közömbös. A fajta jelenlegi külleme alapján nem is gondolnánk, hogy a bobtail vagy más néven old english sheepdog eredetileg rettenthetetlen juhászkutya volt, melynek nemcsak az állatokat kellett kiválóan terelnie, de egyben a veszedelmes ragadozóktól is neki kellett megvédenie a rábízott jószágot. Anglia, Skócia és Wales területén számtalan nagytestű, bozontos szőrzetű juhászkutya élt és dolgozott a marhacsordák mellett, így a korabeli leírások sokáig egyaránt illettek a bobtailre és a bearded collie-ra is. Vero Shaw 1881-ben megjelent átfogó kutyás művében, a The Illustrated Book of the Dog-ban még nem szerepel a bobtail, csupán a collie részletes leírása végén említ a szerző egy „stuccos farkú skót juhászkutyát”, mely nem hasonlít a collie-ra, hanem annál erőteljesebb, mélyebb mellkasú, szőre pedig hosszú és bozontos. Shaw szerint ez a collie-típus nagyon jó terelőkutya volt, szerinte akkoriban egy Price nevű úrnak voltak a legjobb ilyen kutyái. Price kutyái szőrzetét keménynek és ellenállónak írta le, mint a „vásárosok gyékénye.” A századfordulón Anglia délkeleti grófságainak és Wales északi területeinek terelőkutyái nem túlságosan különböztek egymástól, talán csak annyiban, hogy az angol kutyáknak rövid volt a farkuk – a bobtail szó szerint csonka farkat jelent –, ez azonban nem öröklött tulajdonságuk volt, hanem egyszerűen gazdáik kurtították kutyáik farkát. Ezt indokolta, például az a tévhit, hogy a farkhegyi ideg megléte növeli a veszettségre való hajlamot. Az viszont már nem volt tévhit, hogy a kurtított farkú kutya kevésbé fordulékony, így nem is olyan jó vadász. A földbirtokosok sokáig megkövetelték a parasztoktól kutyáik farkának csonkolását, hogy ne lehessenek sikeres vadorzók. Mindezek mellett egészen a XVIII. századig a csonkolt farkú kutyák adómentesek voltak, mert akkoriban farkanként kellett az adót fizetni.
De visszatérve a fajta történetére, érdekes, hogy bár a különböző juhászkutyák még alig különültek el egymástól, már meghatározták a bobtail egyik jellegzetességét, miszerint háta a martól átlósan emelkedik. A modern-kori tenyésztők, akik már elsősorban küllem, és nem használhatóság alapján szelektáltak, az 1860-as években figyeltek fel a bobtail-re. Angliában kiállításon először 1865-ben szerepelt a fajta, az 1873-as birmingham-i kiállításon pedig már önálló osztályban mutatkozhatott be. Az Angol kennel Klub 1877-ben regisztrálta az első bobtaileket „Sheepdog, short tailed, english” (juhászkutya, rövid farkú, angol) megjelöléssel. Érdekesség, hogy az elsőként regisztrált két kutyát egyaránt Bobnak hívták, az egyik F. Aggriss, a másik Blanfdord grófjának tulajdona volt. Tenyésztőjük és származásuk nem ismert. A fajta megnevezését 1890-ben változtatták old english sheepdogra.
A faja megtartásában és nemesítésében alapvetően három tenyésztő játszott meghatározó szerepet: dr. Edward Kerr, Freeman Lloyd és Arthur Tilley. Nehéz volt tipikus ebeket találniuk, hiszen addig csak farmerek foglalkoztak a fajtával és számukra a kutyák munkája volt az elsődleges szempont és érték, nem külső. Az első hivatalos fajtaleírást Freeman Lloyd dolgozta ki, majd dr. Kerr kiegészítései után fogadta el a Kennel Klub 1890-ben. 1888-ban már önálló fajtaklubot alapítottak a bobtailkedvelők. Így 1894-ben már mint Anglia grófságaiban jól ismert kutyát említik a bobtailt; a legtöbb példányt a midlandi és a déli területeken találni, ahol marhahajcsároknak segédkeztek. Ebben az évben a liverpooli kiállításra már a fajta egészen sok képviselőjét nevezték. A tenyésztés kezdeti időszakának felkapott fedezőkanja volt a Sir Cavendish nevű bobtail, aki 1887. május 29-én született, és anyjától csonka farkat örökölt. Fogalommá vált Florence Tilley tenyészete is, aki a híres Shepton kennelt apjától, Arthur Tilley-től vette át. Az amerikai bobtail-tenyésztés az innen származó kutyákra épült, s már egészen korán, 1905-ben megalapították a nemzeti fajtaklubot az Államokban.
Bár napjainkban a bobtailnek már nem kell marhacsordák mellett dolgoznia, viselkedését még mindig ősei tulajdonságai jellemzik: öntudatosság, rettenthetetlenség, erős személyiség. A bobtail kölyök eléggé féktelen jószág, ezért nagy türelem kell a neveléséhez. Az unalom szó számra ismeretlen! A felnőtt bobtail már jóval nyugodtabb, kimondottan kellemes társ. Türelmes a gyerekekkel szemben is, otthon órákig elheverészik, senkit sem zavarva jelenlétével. Kint a szabadban viszont boldogan rohangál, idős korára is megőrzi játékosságát. Képezhető, tanítható kutya, de sok helyzetben önállóan dönt, ha erőszakkal kényszerítik, hogy akarata ellenére cselekedjen, könnyen megmakacsolja magát. Gazdájának hűséges társa, idegenekkel szemben inkább közömbös, sőt bizalmatlan.
A bobtail kölykök fekete-fehér színűen születnek, kb. 12 hetesen kezdenek el a fekete területek szürkülni. 6–9 hónapos korra már általában teljesen kiszürkülnek, de a végleges színezet csak 2–4 éves korra alakul ki. A felnőtt kutya nem lehet fekete, sőt a barna szín sem kívánatos.
Bár csodálatos fajtáról van szó, és igen könnyű beleszeretni egy bobtailba, azért a kölyök megvétele előtt nem árt néhány gyakorlati problémát átgondolni. Mivel igen dús, hosszú szőrű fajtáról van szó, kutyánk a szőrzet minőségétől függően hetente két-három óra ápolást igényel. (Kiállítási példánynál ennél jóval több időt vesz igénybe a kutya felkészítése.) A mancsok, a lábak dús szőrzete kiválóan alkalmas a piszok felszedésére, így egy bobtail jelenléte a takarításra fordított időt is megsokszorozza. Ettől eltekintve viszont aligha kívánhatunk magunknak kellemesebb családi kutyát, mint a bobtail. Gyerekekkel szemben valóban példátlanul béketűrő, fáradhatatlan játszópartner, rettenthetetlen testőr, ráadásul akkor sem reagál agresszívan, ha a kicsik a szőrét húzzák vagy az orrát tapogatják.
.jpg)
