Melléknévi igenévből lett foglalkozásnevek

A foglalkozásnév alapjául szolgáló ige az adott foglalkozásra jellemző cselekvést fejezi ki. Például: szabó, rendező, felügyelő stb. A szabó főnév a szab igének a származéka, a rendező a rendez igéé, a felügyelő a felügyel igéé stb. A melléknévi igenév gyakran bővítménnyel együtt vált foglalkozásnévvé. Ilyen többek között a szobafestő, a kőfaragó, a kosárfonó, az újságíró stb.

A melléknévi igenévből lett foglalkozásnevek némelyike napjainkra már elavult; vagy azért, mert manapság már nincs is olyan foglalkozás, vagy pedig azért, mert ma más szóval utalunk az illető foglalkozásra. A képíró például régen festőre, rajzolóra vonatkozott, az ír igének ugyanis eredetileg 'fest, rajzol' volt a jelentése. Czuczor Gergelynek és Fogarasi Jánosnak a tizenkilencedik század hatvanas éveiben kiadott értelmező szótárában a következőket olvashatjuk a képíró címszavánál: „Általán személy, ki képeket rajzol, fest. Különösen oly személy, ki a tárgyakat saját színeikkel lefesteni és eléadni érti. Máskép: testész, népiesen általában: festő.” Az, ami százötven évvel ezelőtt még népies volt, ma köznyelvi, a képíró viszont elavult. A képíró főnévhez hasonló képfaragó szobrászt jelölt a régi nyelvben. Czuczor és Fogarasi szerint a képfaragó „személy vagy mester, ki fából vagy kőből képeket, illetőleg szobrokat farag, alakít.”

Czuczor Gergely és Fogarasi János
















Régen ajtónálló volt a neve annak a személynek, őrnek, aki a fejedelem palotájának bejáratánál, valamely főhivatalnok fogadótermének ajtajánál, törvényszéki terem bejáratánál teljesített szolgálatot, ügyelve arra, hogy csak az menjen be a palotába vagy a terembe, akinek erre joga van. A feudális Magyarországon a zászlósurak egyikét ajtónálló mesternek vagy fő ajtónállónak nevezték.

A kengyelfutó hajdan a gyors futárnak vagy a hintó előtt futó szolgának a neve volt. A kengyelfutó sajátos jelmezbe volt öltöztetve, vagy csupán ünnepség alkalmával szaladt urának hintaja előtt, vagy egyébként is, ha kikocsizott. Voltaképpen azért nevezték kengyelfutónak, mert eredetileg a lovagló úr mellett, mintegy a kengyel mellett futott.

Ma már nemigen található olyan kisiparos, aki kelmének indigóval kékre való festésével foglalkozna, régente ezt a kékfestő tette. A kékfestő különféle textíliákat (posztót, vásznat, gyolcsot stb.) festett kék színűre. A gombkötő mesterség szintén nem jellemző korunkra, ez a mesterember azzal foglalatoskodott, hogy selyemből, bőrből vagy más anyagbó1 gombot, övet, zsinórozást készítsen.

Némelyik régi foglalkozásnév fennmaradt ugyan, de napjainkban mást jelent vagy más a stílusminősítése. Régen a vásári komédiást nevezték csepűrágónak, manapság pedig rossz színészt, ripacsot gúnyolnak vele. Ennek a névnek a csepű az alapja, amely a kendernek vagy a lennek az apraja, sűrűn összekuszált kóca. Gerebenezéskor a csepű elválik a többi száltól. A fonóbeli mulatságoknak egyik szereplője volt a csepűnéző, aki a csepű lángolásából jósolt a lányoknak (rendszerint azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz a jövendőbelijük).

A földművesnek szántóvető neve manapság választékosnak minősül, régebben közönséges volt, arra mondták, aki saját kezűleg földműveléssel foglalkozott.

Érdekes jelentésváltozáson ment át a tisztviselő szó. Régen köztiszteletben álló, rangos személyre vonatkozott (hasonlóképpen, mint a tiszttartó), utóbb viszont (éppen a közügyekkel foglalkozó személyek elszaporodásával) elvesztette kiemelt jellegét, egyszerűen csak hivatali munkakörben dolgozó alkalmazottat kezdett el jelenteni. Ezért a tisztséget betöltő személyt más szóval kellett megnevezni, ekkor terjedt el a tisztségviselő szó.