A harcászati kiképzéstől az olimpiai sportig

Az ottani harcászati kiképzés szerves része volt a közelharc, amelynek során a fegyverét esetleg elveszítő katona pusztakezes védekező, hárító majd visszatámadó mozdulatait gyakorolták. Kr.e. 2600 körül az egyiptomi birodalom sírfestményein szintén találtak ökölvívókat ábrázoló képeket. Mezopotámiában, Kínában és Indiában is maradtak fenn ebből a korból feljegyzések, melyek az ökölvíváshoz kötődnek.

A versenyszerű ökölvívással a görögöknél találkozhatunk először. Erre Homérosz Íliászából és a freskók, edények, vázák ábrái alapján következtethetünk. A gyakran előforduló kézfej-sérülések kiküszöbölése végett eleinte puha bőrszíjakat alkalmaztak. Később gyapjúval bélelhető keményebb, cserzett bőrök alkalmazásával már nem az öklök megvédése, hanem az ütés hatékonysága volt a cél. A római uralom idején az ünnepi szertartások és a cirkuszi játékok alkalmával a rettegett ólom és vasgombos kesztyűket használtak, melyek nem egyszer halálos sérüléseket okoztak az ellenfélnek.

A gyors népszerűség következtében a 23. olimpián, Kr.e. 688-ban az ökölvívás már a versenyszámok között szerepelt. A krónikák szerint az első szabályokhoz kötött bokszmeccs Amycus és Polydeuces katonák között folyt. A harcnak egy halántékra mért jobb egyenes vetett véget, mely Amycust a padlóra küldte és nem tudta folytatni a kűzelmet. A legelső olimpiai bajnok ökölvívó a szmirnai Onomastos volt, aki a sportág első alapvető szabályait is lefektette.

A görög testkultúra mai szemmel nézve is magas színvonalú volt. Háromezer évvel ezelőtt már ismerték és alkalmazták a bemelegítést, a lazító és nyújtó gyakorlatokat, az erő és állóképesség fejlesztésének módszereit, továbbá a masszázst és a diétát. Az akkori edzésrendszer fejlettségét mutatja, hogy a bokszolók ütéseinek gyakorlására lenyúzott állatok bőréből készült és homokkal kitömött zsákokat használtak. A fejsérülések megelőzésére bőrből készített fej és fülvédőt használtak.

A görögöket követően a Rómaiak a sportszerűséget és a szabályokat a háttérbe szorítva fokozták a mérkőzéseken az erőszakot, a durvaságot. A bokszolók nagyrésze bűnözőkből, rabszolgákból állt akiket a hírhedt Inistae - aki egy felszabadított rabszolga volt - képezett ki. A boksz a Római Birodalomban nem volt annyira népszerű sport, mint a gladiátorok véres küzdelmei. Ám a rómaiakhoz kötődik az ökölvívó ring feltalálása, amely máig meghatározó kelléke mind a profi, mind az amatőr ökölvívásnak. A ring egyébként a kezdetben kör alakú volt, később alakították át négyszögletűvé.

A középkorban a divatos lovagi tornák teljesen háttérbe szorították a testedző sportokat, melyek csak a 17. század táján éledtek újjá. Egy londoni újság utalt először bokszmérkőzésre 1681-ben, melyet a Royal Theatre színházban szerveztek meg. A sportág abban az időben inkább egyvelege volt birkózásnak és a boksznak. A modern bokszvilág első figyelemre méltó személye James Figg volt, aki 1719-ben megnyitotta az első ökölvívó akadémiát Londonban. Sikeressége másokat is inspirált, és idővel egyre több boksziskola jött létre. Figg egyik tanítványa, Jack Broughton, akit az angol boksz atyjaként emlegetnek, 1743-ban elsőként határozott meg hivatalos szabályokat az ökölvívás számára. Broughton alkotta meg az első “szabványos” bokszkesztyűt is, amely nemcsak a kezet, hanem az ellenfél testét is védte bizonyos fokig az ütéstől. Ezeket azonban csak edzésnél használták, a valós küzdelmekben ekkor még nem alkalmaztak kesztyűt. A boksz lassan tekintélyes sporttá nőtte ki magát, és egyre kedveltebb lett Európa és világszerte.