És hát a vér nem válik vízzé. A nagy hódítók a szkíták (magyarul: szittyák), hunok, mongolok lovasságuknak köszönhették hadisikereiket. E célból engedelmes, könnyen irányítható csatalovakra volt szükségük. A csődörök köztudottan nem ilyenek. Ki kellett herélni őket, hogy engedelmes paripákká szelídüljenek.
De menjünk sorjában. Ötezer évvel i. e. megjelent egy igavonó állatfaj – a ló. Ez az ősló alig volt nagyobb a kecskénél. Nem bírta el a lovast a hátán. Kétezer évvel i. e. Perzsiában és Afganisztánban a szkíták kitenyésztettek egy nagyobb lófajtát, mely lovaglásra is alkalmas volt. A csődörök ivartalanítását (herélését) is a szkíták alkalmazták elsőként a világon. Amikor a Görögök meglátták a száguldozó szittya lovasokat, azt hitték, hogy azok lótestű emberek. Innen ered a kentaurokról szóló legenda.
Létrejött tehát az akkori világ leggyorsabb és legmegbízhatóbb „közlekedési eszköze”, melyet világhódító céljaik elérésére használtak fel a kor hadvezérei.
A paripáknak (herélt csődöröknek) „köszönheti” az emberiség történelmének legmozgalmasabb és legvéresebb szakaszát. Nélkülük mi magyarok is megrekedtünk volna Etelközben (Levédiában). Vagy el sem jutottunk volna odáig! Hogy lett volna jobb? Soha sem fogjuk megtudni.