A vallás és a vallástudomány

Nyugaton a többi vallást nagyon sokáig az „egyetlen igaz hit”, a kereszténység szemszögéből – tehát előítélettel – szemlélték. Ezzel a prekoncepcióval nem lehetett reális képet alkotni a nem nyugati hitrendszerekről. Az európai utazók a maguk keresztény vallási neveltetéséből kiindulva gyakran úgy gondolták, hogy a primitív népeknek nincs is vallásuk, a nagy világvallásokról pedig rendszerint úgy gondolkodtak, hogy azok bálványimádó tévelygések. A tudósok is hasonlóképp vélekedtek, egészen a XVIII. század végéig, XIX. század elejéig. Ekkor következik be a szemléletváltás, ezután már komolyan kezdik venni a keleti hitrendszerek tanítását is. Ebben két ok játszott közre.

A nyugati nemzetek – portugálok, spanyolok, később hollandok, angolok és franciák – az Indiába vezető hajóút fölfedezése után Ázsiában eleinte többnyire csak kereskedelmi telephelyeket létesítettek, de a XVIII. század közepétől változik a módszer, megkezdődik India és a környező területetek gyarmatosítása, melyben a főszerepet már az angolok, franciák és a hollandok játsszák. Ennek során szoros közelségbe kerülnek a gyarmatosító európaiak primitív a társadalmakban élő bennszülött népekkel, de az indiai, indokínai magas kultúrákkal is. Ez volt az egyik ok.

A másik pedig az, hogy a nyugati szekularizációs, elvilágiasodási folyamat ekkor jut el abba a szakaszba, amelyben már a nyugati vallásnak, a kereszténységnek a látásmódja elveszíti elsődleges társadalomformáló és gondolkodást alakító szerepét.

Ezeknek a változásoknak köszönhetően a XIX. század első felében elkezdődhetett a keleti kultúrákkal való megismerkedés, megszületnek a keleti szentszövegek első fordításai, a XIX. század második felében pedig már az összehasonlító vallástudomány is kialakulhatott, amely immár nem a keresztény elfogultság szemszögéből szemlélte a többi vallást. Nyilvánvaló eredményeit elismerve ki kell azonban jelenteni, hogy ez még nem a tárgyát előítéletektől mentesen tükröző vallástudomány volt, mint ahogy sok más humán tudomány sem volt prekoncepcióktól mentes akkoriban. Már nem a keresztény vallás egyedüli igaz voltának az előítéletével, de még a nyugati civilizáció és a tudomány felsőbbrendűségének a prekoncepciójával szemlélte a többi vallást és civilizációt a nyugati tudós és bölcselő. Ez a még mindig előítéletes gondolkodásmód különféle evolucionista teóriákat gyártott a vallásokról, ha pedig valláskritikáról volt szó, akkor a vallásról mint túlhaladandó szellemi megnyilatkozásról értekezett. Emiatt az előítéletesség miatt a tárgyát, a vallást prekoncepcióktól mentesen tükrözni képes vallástudomány csak a XX. században, az I. világháború sokkja után születhetett meg, amikor Nyugat rádöbbent, hogy civilizációja és tudománya felsőbbrendűségéről szőtt gyönyörű álom puszta önámítás. Ezt a fordulatot a századelőn teret nyerő gondolkodói-tudományos-technikai paradigmaváltás készítette elő (Husserl, Freud, Eistein, Max Planck, Max Weber, izmusok a művészetekben, sorozatgyártás az iparban stb).

A tárgyát előítéletektől mentesen tükröző vallástudomány értékelésének a legfontosabb ismertetőjegye, hogy értékmentes. Nem rangsorol a vallások, a hiedelmek között, nem ítélkezik azok igazságértéke fölött, nem nyilatkozik azok létérvényéről, hanem adatokat gyűjt, leír és az összegyűjtött adatok alapján törvényszerűségeket fogalmaz meg. Tudományos módszertana tekintetében a vallástudomány azzal tükrözi vissza előítéletektől mentesen a vallást, hogy nincs saját tudományos módszere. Ez a látszólagos hiányosság a vallástudomány legnagyobb erénye, helyesen alkalmazott kutatási módszerének a bizonyítéka. A vallás totális, mindent átfogó és központi szellemi megnyilatkozás, ami az emberi tevékenység minden elképzelhető területére kiterjedhet. Ezt nem lehet elégszer elismételni.

„De úgy gondolom, nem árt elismételni, hogy a homo religiosus a „totális ember”-t képviseli. Következésképpen a vallástudományoknak is totális diszciplínává kell válnia, ami azt jelenti, hogy a vallási jelenség egyéb megközelítési módjait is fel kell használnia, magáévá kell tennie és kifejezésre kell juttatnia. Nem elég egy-egy vallási jelenségnek csak az adott kultúrában való jelentését megragadni, majd megfejteni az „üzenetét” (mert minden vallási jelenség „rejtvény”); tanulmányoznia kell a „történelmét” is, vagyis kibogoznia a változások és módosulások szálait, feltárni mennyiben járult hozzá a kultúra egészéhez. [1]  – írja ezzel kapcsolatban a múlt század egyik legnagyobb vallástudósa, Mircea Eliade.

Ennek a sokszínűségnek a kutatására csakis úgy lehet képes a vallástudomány, hogy mindig az adott kérdéskörre irányuló résztudomány vagy tudásdiszciplína módszertanát alkalmazza. «Nincs ugyanis „tiszta” vallási tény, a vallási tény egyben mindig pszichológiai, szociológiai, kulturális tény is, hogy csak a legfontosabb aspektusait említsük.»[2] A vallástudománynak nincs szüksége saját módszerre, s nem is szabad ilyet kidolgoznia, mert ezzel belevetítene egy prekoncepciót tárgyába, a vallásba, s így elferdítve láttatná azt, miáltal kutatási tárgyának, a vallásnak az ellenségeként lépne föl. Egy önálló, a többi tudománytól elkülönített módszerrel ugyanis azt a téves képzetet hirdetné, hogy a vallás egy külön, autonóm szelete az emberi társadalomnak és a szellemi megnyilatkozásoknak.

A vallás jellegéből fogva totális és központi szellemi megnyilatkozás, társadalmi valóság, képtelen a társadalom és a szellemi megnyilatkozások egy külön, autonóm szelete lenni, a szekularizáció bármennyire is ebbe a szerepbe szeretné kényszeríteni őt. Ha a vallás elfogadja ezt a szekularizáció által neki szánt szerepet, akkor azonnal elindul a gyors leépülés útján, s hamarosan kulturális szokásrendszerré korcsosul. A kulturális szokásrendszer pedig, a benne lévő hitelemek ellenére, nem mondható már vallásnak.

Az európai utazók gyakran úgy vélték, hogy a primitív népeknek nincs is vallásuk

 

 

 

 

 

 

[1]           Vö. Mircea Eliade: Az eredet bűvöletében. Cartaphilus Kiadó, Bp., 2002. 28.

[2]           Uo. 44.