Mária, az anya

Az egyik legrégebbi magyar zarándokhelyen, a Szent Lászlóhoz és Szűz Máriához is kötődő Mátraverebély Szentkúton – amelyet 2006-ban nemzeti kegyhely rangra emeltek – augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján van a főbúcsú. Ehhez a katolikus főünnephez kötődő fontos magyar vonatkozás, hogy a világból Nagyboldogasszony napján távozó Szent István a Hartvik legenda szerint az ünnep előtti napon ajánlotta fel trónörökös nélkül maradt királyságát, Magyarországot a magyar egyházzal együtt a Szűzanyának. Az államalapító király e vallási gesztusából fejlődött ki a Regnum Marianum, a Mária Országa eszmény. Ezért viselheti a festményeken, szobrokon a Szűzanya a magyar szentkoronát, és innen a XIII. Leó pápa által 1896-ban, a millennium évében engedélyezett Magyarok Nagyasszonya (Patrona Hungariae) magyar főünnep október 8-án.

Töröktopolyán, a nagybecskereki egyházmegye egyetlen bánáti Mária-kegyhelyén szintén Nagyboldogasszony napján tartják a főbúcsút. Szerémségben a dél-bácskai magyarok által is látogatott tekiai főbúcsút Péterváradnál úgyszintén egy Mária-emléknapon, Havi (vagy Havas) Boldogasszony napján tartják augusztus 5-én.

A rendszerváltozás utáni időszak legtömegesebben látogatott Kárpát-medencei zarándokünnepe, a csíksomlyói búcsú – amely székelyföldi helyszíne okán a vallási mellett erős nemzeti jelleget is hordoz – szintén egy Mária-kegyhelyhez kötődik, bár a kitűzött időpontja, pünkösdszombat nem Mária-ünnep. Az Apostolok Cselekedeteiből azonban azt is tudhatjuk, hogy amikor pünkösdkor a cenákulumban – ugyanabban a teremben, ahol Jézus az utolsó vacsorát tartotta – betöltötte az apostolokat a Szentlélek, ott volt közöttük Jézus anyja, Mária is (ApCsel 1,14).

A Kárpát-medence telis-tele van katolikus és görögkatolikus Mária-kegyhelyekkel. Nagyrészt a 18. században lettek zarándokhelyekké egy-egy csodás eseményhez kapcsolódva ezek a kegyhelyek, aminek szoros köze lehet a Magyarországra akkor betelepülő, mély Mária-tisztelettel rendelkező német katolikusoknak, de a korszellemnek is, az érzelmes késő barokk korszak népi ájtatosságot támogató társadalmi közegének.

A MÁRIA-TISZTELET

A Mária-tisztelet a kereszténység első századaiba nyúlik vissza. Karl Gustav Jung úgy vélte, hogy olyan mély ez az ősképi okokra visszavezethető kötődés a Szűzanyához, hogy a Szentháromság-tant szinte négyességgé formálja át. E lélektani megfigyelés teológiai szempontból nem állhatja meg a helyét, az viszont letagadhatatlan, hogy Szűz Máriát Jézus anyjaként imádattal fölérő tisztelettel övezi a keresztény hit. Nemcsak a laikusok, azaz a hívő nép körében, hanem a klérus tagjai között is ez a helyzet. Elég megemlíteni Szent II. János Pál pápát, aki erős Mária-tiszteletéről volt ismert. Ez a kereszténység első századaitól a legutóbbi időkig így van. Bizonyíték lehet erre a volt Jugoszlávia területén a kommunista rendszer utolsó évtizedében, a nyolcvanas években kialakuló, ma a magyarok által is tömegesen látogatott új Mária-zarándokhely, Međugorje.

Tanításuk hangsúlyát Krisztusra és a megváltásra helyező evangéliumokban még nincs központi szerepe Máriának, Jézus anyjának. A kivételt ettől csak a Máténál és Lukácsnál leírt születéstörténet jelenti, amely azonban teljesen hiányzik a tőlük régebbi és általuk forrásként használt Márk evangéliumából, mint ahogy a négy közül a legkésőbb írt János evangéliumából is. Ám, hogy a Megváltó születésének Szűz Mária anyai személyéhez kötődő misztériuma már ekkor is fölöttébb foglalkoztatta a híveket, azt tanúsítják a 2. századtól létrejövő apokrif gyermekségevangéliumok. Mária szerepe mégis attól fogva válik igazán fontossá a kereszténységben, amikor a krisztushit a 313-as konstantini rendelet után az egész társadalmat átszövő tömegvallássá, Nagy Theodosius 391-ben hozott rendeletével pedig államvallássá lett a Római Birodalomban.

AZ ISTENANYA ŐSKÉPE

Vallástudományi szemszögből látva ennek szoros köze van a népi vallásosság azon kitörölhetetlen igényéhez, hogy a Legfelsőbbet ne csak atyai, hanem anyai alakjában is imádhassa. A bennünk kitörölhetetlenül ott lakozó ősképi szerkezet szerint –amelyet C. G. Jung vizsgált olyan behatóan – világi tapasztalataiból kiindulva az ember az isten leírhatatlan transzcendens, világon túli oldalát Atyaként, míg oltalmazó és éltető immanens, világi oldalát Anyaként képzeli el. Az egyistenhit megerősödésével a zsidó vallásban a Kr. előtti 7-6. századtól – amely az egyetlen isten transzcendens oldalát állította a középpontba, akit ezért antropomorfizálva Atyaként képzeltek el – megjelenik egy hiányérzet is elsősorban a laikusok körébent az isten immanens, világi, gondoskodói-szeretői, anyai oldala iránt is. Ez már az egyistenhit első zsidó hirdetőinek, a prófétáknak is komoly problémát jelentett, aminek a nyomait az Ószövetségben is világosan fölfedezhetjük, amikor a magaslatokon imádott Asera és Astarte híveit ostorozzák kemény szavakkal.(A régészek az utóbbi évtizedekben találtak olyan tárgyi emlékeket, amelyekben Aserát Jahve női párjaként említik.) Jézus tanításában ezt a vallási hiányérzetet úgy oldotta fel, hogy az általa Abbának (Atyácskának) nevezett zsidó transzcendens istenképet – amellyel szemben a megalázkodás, az istenfélelem és a kérés volt a domináns viszonyulás a hívő részéről – teljesen átformálta azzal, hogy saját életpéldájával és csodatetteivel alátámasztva kidomborította a mindenható isten szeretői, gondoskodói, könyörületes oldalát is. Majd a keresztény teológia fejlődésével az egyetlen isten világi, immanens oldalának a szerepét a megtestesülő isten, a Fiú vehette át.

A sokistenhit korábbi világából átöröklődött vallási hiányérzet az anyai és a női iránt azonban még így is megmaradt, amire a bizonyíték a Mária-tisztelet fellángolása az V. századtól. Ezt tudta „lecsatornázni”, keresztényivé formálni az egyház a Mária tisztelettel. Ez természetesen vallástudományi, és nem teológiai megállapítás.

Világosan mutatja , hogy ezen magas hőfokon égő Mária-tiszteletnek szoros köze van – a Szűzanya istenszülői szerepére kivetülő – istenanyai ősképhez, hogy a korai Mária ábrázolások kísértetiesen emlékeztetnek a Hóruszt, a fiút, az isteni gyermeket karjában tartó Íziszre, akit Máriához hasonlóan szintén neveztek Istenanyának (Theotokosz, Deipara), az Ég Királynőjének (Regina Coeli) vagy a Tenger Csillagának (Stella Maris). A fekete Madonna ábrázolások a legnagyobb valószínűséggel szintén az egyiptomi Ízisz-szobrokra vezethető vissza. (A görögök az egyiptomi Íziszt a termékenység és az anyaság istennőjével, Démétérrel azonosították, aki a latinoknál Ceresnek felelt meg.)

AZ ISTENSZÜLŐ ANYA

Teológiai szemszögből a Mária tisztelet első kulcsfontosságú megnyilatkozása a 431-es efezusi zsinaton történik, ahol dogmaként mondják ki Mária Istenanyaságát (Theotokosz, ami szó szerint Istenszülőt jelen, ahogyan a szerb is használja a Bogorodica kifejezést). Ez a Jézus emberi természetét kihangsúlyozó nesztorianizmussal szembeni teológia állásfoglalás volt, amely igazi örömünnepet váltott ki a nép körében Konstantinápolyban, a világ egyik akkori legnagyobb városában. Innentől fogva sorra születtek a Mária-ünnepek a kereszténységben.

Több évszázados keresztény teológiai fejlődés eredménye a Mária istenszülőségét valló dogma, hiszen előtte a fokozatos ráismerés eredményeképp el kellett jutni ahhoz a gondolathoz, hogy Jézusban, a Messiásban, maga az isten lett emberré. Ez a merész teológiai állítás föl sem merülhetett addig, amíg a kereszténység a jeruzsálemi krisztushívő zsidó közösség – Jakab, Jézus testvére – irányítása alatt állt, mert egy ilyen nézet nagyon távol áll a zsidó vallási gondolkodástól. A jeruzsálemi templom 70-ben történt lerombolása után azonban – a hitét Szent Péter apostoli tekintélyére és Szent Pál tanítására visszavezető – főként görögajkúakból összetevődő pogánykeresztény közösség vált uralkodóvá, amely számára már egyáltalán nem hangzott idegenül az isten emberként való megtestesülésének a gondolata.

Miután pedig ez elfogadott hittétellé vált, azután a Jézust, azaz a hit szerint istent emberként megszülő Mária vallási személye is felmagasztosult, egyúttal teológiai állítások tárgyává vált. Az istenember megszülésére csakis egy szűzi méh lehetett méltó, fogalmazódott meg az új tan. Az erre istentől kiválasztott áldott anya a katolikus hit szerint örökszűz (sempervirgo) volt, nemcsak a szülés előtt (ante partem), hanem szülés közben (in partu) és a szülés után (post partum) is, habár az evangéliumok leírják, hogy Jézusnak több testvére (adelphosz) volt (Mk 6,3). Későbbi felismerés –melynek elterjesztésében nyugaton a magyar katolikus egyház központi szerepet játszott –, hogy az Istenszülőnek nemcsak szűznek, hanem áteredő bűntől is mentesnek kellett lennie. Ezt nevezzük Mária szeplőtelen (immaculata) fogantatásának, melynek ünnepe december 8-án van, pontosan kilenc hónappal a Szűzanya földi születésének az ünnepnapja, Kisboldogasszony előtt). Az is hitként erősödött meg a keresztények körében, majd a katolikus egyházban 1950-től dogmává is lett, hogy Jézus anyja, Mária földi életének a befejezésével testével és lelkével, azaz a maga emberi teljességében a mennybe, az isteni dicsőségbe emeltetett. A Szent Szűz ezen égi születésnapjának az ünnepe Nagyboldogasszony napja.

A HÉT BOLDOGASSZONY

Unikumnak, de azt is mondhatnánk hungarikumnak számítanak a Mária-ünnepeknek az év természeti ciklusaihoz kötődő gyönyörű magyar elnevezései. Ezek alapján azt ugyan nem tudhatjuk meg, hogy miről szól az adott jeles nap, így például azt, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony Jézus fogantatásának hírül adását ünnepli, vagy, hogy Nagyboldogasszony Mária mennybevételének a főünnepe, mégis világosan jelzik, hogy az ősmagyar hit anyaistennőjére visszavezethetően Boldogasszonynak nevezett Szűz Mária a természethez, a világhoz kötődő immanens isteni elemmel szoros kapcsolatban áll. Az Érdy kódex szerint maga a nagy magyar hittérítő, Szent Gellért javasolta, hogy Szűz Máriát Boldogasszonynak nevezzék, mert így közelebb lehet hozni a pogány magyarok szívéhez a Szűzanyát. Az inkulturáció, a keresztény tanítás hozzáalakítása a helyi hagyományokhoz missziós elvének gyönyörű példája ez, amelyre számtalan példa van a keresztény hitterjesztés kétezer éves történetében.

A Délvidéken is tevékenykedő kiváló néprajztudós, Kálmány Lajos szerint Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című 1885-ben megjelent tanulmányában, miként a cím is üzeni, a magyar ősvallás istenasszonyát fedezi föl, amely hét alakban is megjelenhet, de közülük a legnagyobb Nagyboldogasszony

„Népünk beszédét megfigyelve többféle Boldogasszonyról hallunk említést tenni. Az egyszerűen Boldogasszonynak mondotton kívül beszél szülő Boldogasszonyról, gyértyaszentölőről, fájdalmasról, gyümölcsoltóról, nagyról, sallósról (=sarlós), habiról ( = havi), olvasósról, segítőről; nem szól a kis Boldogasszonyról, kit pusztán csak Kisaszszonynak nevez. Mindenesetre ebből a sokféle Boldogasszonyból néhányat a keresztyénségnek kell átengednünk. Noha ennyiről beszél népünk, mégis ha azt kérdezzük, hogy hány Boldogasszony van? azt feleli: hét! Ezt a hét Boldogasszonyt a hánytól kérdeztük, annyiféleképpen hallottuk összeszedni, hanem azért a gyertyaszentelő Boldogasszonyt, a gyümölcsoltót, a sarlóst, a nagyot és az egyszerűen csak Boldogasszonynak mondottat mindegyik beleolvasta s a hét közt legnagyobbnak tartotta a Nagyboldogasszonyt” – írja Kálmány könyve elején.

Kálmány Lajos fölfedezése a hét Boldogasszony elképzelésről a magyar néphitben egészen bizonyosan, hogy valamiképp az ősi hitvilágba nyúlik vissza. Ezzel kapcsolatban egy négyezer évvel ezelőtti írott forrásra is hivatkozhatunk a sumer mitológiából. Gudea, Lagas királya egyik agyaghengerében írja, hogy Bau (más olvasatban Baba) istennőnek, az anyaság, a gyógyítás és a bőség istennőjének hét leánya van, akik papnőként szolgáltak az istennő és férje, Ningírszu háztartásában. Itt érdemes megemlíteni Daczó Árpád ferences szerzetes gyűjtését a gyimesi csángók között az ottani Babba Mária tiszteletről, ami az általa gyűjtött anyag alapján egy anyaistennő régi korból átörökölt imádatának Szűzanyára átruházott tiszteletének tűnik.

Kálmány Lajos, aki szintén katolikus pap volt, föntebb említett könyvében az istenanya és hét leánya elképzelést látszik igazolni akkor, amikor arról ír, hogy a nép körében a Nagy(boldog)asszonyt igazából Mária anyjára, Szent Annára értik, Szűz Máriát pedig Kisaszonynak tekintik, melynek az ünnepnapja szeptember 8. (Szent Anna nagyasszonyként itt mintha Déméter, Szűz Mária kisasszonyként pedig mintha Perszephoné fordított mitikus szerepét venné fel, s azért fordított szerepét, mert kisasszonyként Szűz Mária nem ennek a világnak a tavaszi ébredését élteti, mint Perszephoné, hanem a Megváltó közbenjáró anyjaként, az Ég Királynőjeként a mennyei világot.)

A Nagy(boldog)asszony (augusztus 15) és Kis(boldog)asszony (szeptember 8) közötti időszak nemcsak az áttelelő fokhagyma ültetésének az időszaka nálunk, hanem közismerten varázslásra alkalmas időszak.

Molnár V. József Hétboldogasszony című könyvében asztrológiai okfejtéssel hét Mária ünnepet vesz sorba. Ezek az egyházi év kezdetétől, azaz az adventi időszaktól számított rendben a következők:

1. Földtiltó Boldogasszony – Szeplőtelen fogantatás, azaz Mária eredendő bűn nélküli fogantatása – december 8.

2. Gyertyaszentelő Boldogasszony – Jézus bemutatása a templomban, Simeon és Anna felismerik a csecsemőben a Messiást – február 2.

3. Gyümölcsoltó Boldogasszony – Mária méhében megfogan Jézus (pontosan kilenc hónappal karácsony előtt), angyali üdvözlet, Gábriel arkangyal hírül adja, hogy ő szüli meg a Messiást – március 25.

4. Sarlós Boldogasszony – Szűz Mária látogatása rokonánál Erzsébetnél, akinek a méhében Keresztelő János, Jézus későbbi hírnöke felujjongott, Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel és áldottnak nevezte a méhében a Messiást hordozó Máriát – július 2.

5.Nagyboldogasszony – Szűz Mária mint királynő, Mária halála és mennybevétele testben és lélekben – augusztus 15.

6. Kisboldogasszony – Szűz Mária születésének napja – szeptember 8.

7. Olvasós Boldogasszony – Mária, a Rózsafüzér királynéja – október 7.

Természetesen a Molnár V. József által kifejtett nézetek teológiai szempontból vitathatóak, fundamentalista keresztény szemszögből pedig egyenesen elítélendőek.

Visszatérve a föntiekben is fölsorolt gyönyörű ünnepnevekhez kijelenthető: vitathatatlanul közös bennük, hogy mindegyikük a Szűzanya életének egy-egy krisztológiai és mariológiai szempontból fontos momentumához kapcsolódva a szűziségében is rendkívüli anyát, a méhében a Krisztust (a Messiást) világra hozót, az Istenszülőt ünnepli.

Az Ég Királynője, a kékpalástos Mária tizenkét csillaggal a feje körül (catholictradition.org)

A Magyarok Nagyasszonya (Patrona Hungariae). Mária a Szentkoronával a fején, jogarral a kezében, a kis Jézus kezében a magyar királyság országalmája (Kozterkep.hu)

Mária-szobor, amely egyértelműen az ókori Ízisz-ábrázolás ismertetőjegyeit viseli (Pixabay)