Az emberközpontú civilizáció

Ez szükségszerűség, az emberközpontú kultúrkör mindenképpen kétcentrumú civilizáció kell, hogy legyen, mivelhogy az ember, ez az egyedülálló kozmikus létező szintén egy két világot magában egyesítő, kétpólusú lény.

A SZERETETRE TEREMTETT LÉNY

Két világot magában egyesítő, kétpólusú lény az ember. Kozmikus jelentősége van ennek a paradoxonként hangzó elhallgatott ténynek.

Az emberi ősalak, a Biblia teremtéstörténetének Ádámja testiségében a világi, materiális alapokra támaszkodik, szellemi lénye viszont égi magasságokban szárnyal. Hozzá kell tenni, az első férfi és női párja, Éva csak a bűnbeesés után vált ilyen egyedülálló kétpólusú lénnyé, aki elméje, racionális gondolkodása (dianoia) és intuitív, lényeglátói képessége (ruah, nousz, buddhi) szerint a szellemvilág lakosának számít, testének (basar, szóma, szarksz) és élő lelkének (nefes, pszükhé) köszönhetően pedig az anyagvilágénak. Előtte, még az első asszony világra jövetele előtt, azaz még önmegoszlása előtt – a kabbala Ádám Kadmonjaként – istenképmás volt, azaz a túliban „lakozó” létforrás, a láthatatlan isten láthatósága az anyagvilágban és a szellemvilágban. A keresztény hit szerint ehhez az eredendő istenképmássághoz a világban megszületett ember egyedül a bűntől megszabadító megváltás révén, Krisztus (az új Ádám) által térhet vissza (Róm 5,19).

A Koránban írja, hogy a szellemvilág lakosainak, az angyaloknak meg kellett hajolniuk Ádám előtt annak ellenére, hogy az is parancsba adatott, csak az isten előtt szabad leborulni. A követelésben megmutatkozó ellentmondás látszólagos, hiszen az istenképmás, azaz az emberősben és az emberősön át munkálkodó isten szelleme (ruah elohim, pneuma theou) szellemvilágban való érzékelhetősége előtt kellett hódolatukat kifejezniük. Amikor tehát a legragyogóbb angyal, Iblísz (a bibliai Sátán) nem akart leborulni az első ember előtt (Korán 7, 10-13), akkor valójában az isten szelleme előtti meghódolást utasította el.

Mi tehát az ember, ez a kétpólusú lény? Az anyagvilág oldaláról nézve az állatokhoz hasonlóan egy ösztönöktől uralt, anyagtesttel rendelkező lény, aki azonban – annak köszönhetően, hogy teljes tudattal, azaz kifejlett öntudattal bír – gondolkodói képességgel, elmével is megáldott lény. Az arisztotelészi filozófiából eredeztethető latin kifejezéssel az anyagvilág oldaláról látva animal rationale, értelmes állat az ember. Öntudattal bíró gondolkodói képessége azonban mérhetetlenül többé teszi őt a közönséges állatnál, rendkívüli erőfeszítéssel még arra is képessé, hogy ösztöneivel szembeszegülve megszabadítsa magát a világi kötelékektől. A keleti vallások, mindenekelőtt a buddhizmus ennek a szélsőségektől mentes tudásútját tárja a követők elé a Buddhaként ismert Sziddhártha Gautama tanítására alapozva.

A szellemvilág oldaláról látva az ember mint élő lélek egy bűnbeesett, az anyagvilágban foglyul esett intuitív szellemi lény, de nem egy lezuhant angyal. A lázadó angyalok és az első emberpár istentagadása között lényegi a különbség. Az előbbiek egész lényüket, teremtettségüket tagadták meg fellázadásukkal attól a vágytól hajtva, hogy istent helyettesítő istenekké lehessenek. Az első emberpár ugyanakkor a kísértővé váló lázadó angyal sugalmazott gondolatát követte az ősbűn elkövetésekor, amely azzal ámította őt, hogy olyanná lehet, mint az isten, jó és rossz tudójává (1Móz 3, 4-5), azaz isteni akarattól elszakadó emberi útja kijelölőjévé.

Ebből kiderül, hogy vallási értelemben mi a lényegi különbség a tiszta szellemlény, az angyal és a kétpólusú lény, az ember szellemi oldala között. Az, hogy az angyalok szolgálatra, az isteni akarat teljesítésére lettek megteremtve, míg a szabad akarattal megáldott ember arra, hogy saját szabad döntésével válassza az isteni akaratot. Az ember tehát az istenszeretetre lett megteremtve. Amikor tehát a lázadó angyal megtagadta isten akaratának a teljesítését, akkor önnön teremtett lényét tagadta meg. Amikor viszont az első emberpár a kísértő szavára elkövette az ősbűnt, akkor megtagadta ugyan isten akaratának a követését, amelynek lénye szellemi oldalának az anyagvilágban való foglyul ejtése lett a fájdalmas következménye, ám önnön emberi lényét ezzel nem utasította el, mint az angyalok tették, szabad akaratából kifolyólag ugyanis ez a döntés joga is eleve a lényébe, teremtettségébe foglaltatott.

Ebből kifolyólag szabad akaratú döntésével az isteni akarathoz való visszatérés, a bűntől való elfordulás lehetősége is az ember szellemi oldalának a nyitott lehetősége maradt. E vallási kapu kitárásáról szólnak az ábrahámi vallások, mindenekelőtt a megváltás krisztusi útját felkínáló kereszténység.

CIVILIZÁCIÓS BELSŐ HARC

Nem nehéz belátni, hogy kétpólusú lénynek, embernek lenni belső feszültségekkel teli létforma, ugyanúgy, ahogy az antropocentrikus szellemiségű európai, nyugati civilizáció működtetése is feszültségekkel, nehézségekkel teli feladat: sokkal inkább az, mint az egycentrumú kultúrkörök életben tartása. Ez abból is látszik, hogy a kínai és a hindu kultúrkör a modernitás koráig – amikor az európai gyarmatosítás erőteljes hatása elkerülhetetlen civilizációs átalakulásokhoz vezetett bennük – évezredeken át alig változott, egy kis túlzással ötezer éves folytonosságot mutatnak fel. A vele párhuzamosan fejlődő mediterrán térségben ebben az ötezer évben ezer-ezerötszáz évenként négy egymáshoz szorosan kötődő, egymásból kinövő civilizációs korszak váltotta egymást. Az ősforrás a minószi civilizáció volt a Krisztus előtti harmadik évezredből. Ezt váltotta a iónok bevándorlásával a mükénéi civilizáció a Krisztus előtti második évezredben, majd a dór bevándorlást követően a görög civilizáció alakult ki Hellászban a Krisztus előtti első évezredben, ugyanakkor, amikor az etruszk és a latin bevándorlással a római civilizáció Itáliában. A későbbiekben a kettő mint kétpólusú, latin és görög részre oszló mediterrán kultúrkör a Római Birodalomban egységesült. Ebből jött létre a birodalom északi részein a Krisztus utáni 7. század elején a kétcentrumú, eleinte szintén latin és görög részre oszló európai civilizáció, ugyanakkor, amikor az iszlám kultúrkör is megalakult, amelynek azonban már a keleti kultúrkörökre jellemző folytonosság, változatlanság a fő jellemvonása.

A kétpólusúság belső feszültsége Európa létrejötte kezdetétől az egyházi-vallási tekintély és a politikai-világi hatalom közötti állandó küzdelemben öltött testet, amely sokszor a másik végleges eltörlésére törő dühödt harcot eredményezett. Az ókor végén az egyházi tekintély megpróbálta teljesen kiszorítani a görög–római civilizáció vívmányait, mindenestől felváltani azt a jeruzsálemi székhelyű zsidókeresztény ősegyház zsidóközpontú tanításától elszakadó Szent Pál-i pogánykeresztény vallási látásmóddal. A politikai hatalmat is igyekeztek felváltani az egyházival, amelyre a korszak zavaros viszonyai, a klasszikus római államhatalom haldoklásának az időszaka kiváló lehetőséget kínált fel. Szerencsére a vallási fanatikusoknak ezen egypólusúságra törekvő kísérletei kudarcot vallottak, a niceai-konstantinápolyi hitvallást megfogalmazó egyházon belül a józan ész mértéktartása és a klasszikus görög–római műveltségen nevelkedett egyházatyák bölcsessége, a görög filozófia fogalomtárát és gondolkodási módszerét felhasználó teológiája győzedelmeskedett. Így a római ókor végén és az európai középkor elején e vallási fanatizmusát visszafogó mértéktartása eredményeként a pogányság fölött diadalt arató egyház pusztítóból a klasszikus görög–római műveltség válogatott értékeinek az átmentőjévé válhatott.

Ezzel természetesen nem szűnt meg a két hatalmi tekintély közötti küzdelem, a belső civilizációs feszültség. Ezt jól szemlélteti a középkor közepén az invesztitúraharc, amely épp akkor érte el a csúcspontját, amikor a tudós keresztény teológusok a skolasztika korszakában Arisztotelész tolmácsolásán át ismét kötődni kezdtek az újra fölfedezett klasszikus görög filozófiához szellemi táptalajt képezve ezzel ahhoz a világias átalakuláshoz és kibontakozáshoz a gazdagodó és polgárosodó Európában, amely végül a reneszánsz és a humanizmus megjelenését eredményezte, ahonnan néhány évszázad alatt már egyenesen vezetett az út a modernitás korszakába, a nagynak nevezett francia polgári forradalomhoz. A 18. és a 19. század fordulóján az egyenes ellentéte következett be annak, mint ami az ókor végén lezajlott. Ettől fogva a görög–római civilizációs alapokhoz visszanyúló politikai-világi hatalom tett félelmetesen hatékony kísérletet arra, hogy egycentrumúvá formálva ezzel Európát és a belőle kinövő Nyugatot – keresztényietlenítve ezáltal a keresztény kultúrkört – teljesen kiszorítsa a vallási-egyházi tekintélyt, a civilizáció másik szellemi pólusát. Ez pedig ugyanúgy vezethet el már a közeljövőben a véghez, a kétpólusú európai, nyugati civilizáció megszűnéséhez, mint ahogy az ókor végén az egyház politikai-világi hatalmat kiszorítani igyekvő törekvése vezetett volna a görög–római civilizációs vívmányokat magába építő, kétcentrumú európai, keresztény kultúrkör létre nem jöttéhez: a nem-kezdethez.