A mohamedánok és az arabok szövetségéért vívott gazdasági, politikai, katonai harc az 1. világháború előestéjén

Becslések szerint a mindkét oldalon harcoló arabok, mohamedánok száma 2,5 millióra tehető. Az arabok nem csak az Oszmán Birodalom hadseregében szolgálva küzdöttek a saját térségeikben, hanem a Galipolliért vívott harcokban, a Szaloniki-fronton, a Kaukázus térségében is. A francia és brit hatóságok a nagy háborúban indiai, afrikai mohamedánokat és arabokat is besoroztak (többezres nagyságrendben), akik közül sokan a nyugati-frontra kerültek, továbbá a Közel-Keletre. Ezek az emberek nem csupán katonaként vettek részt az első világháborúban, hanem jelentős részük munkaszolgálatosként, kényszermunkásként, akik a lövészárokásáson át a katonai tehervonatok rakodómunkásaiként a legzordabb körülmények között igyekeztek helytállni. Sokszor teljesen kiképzetlenül kerültek a modern háború poklába, ahol csupán a hitük tartotta bennük a lelket.

Az arab és mohamedán világ már a nagy háború előtt a szembenálló katonai szövetségek érdeklődésének körébe került. A Közel-Kelet a globalizálódás megindulásának hatására, mint a világ közlekedési, kereskedelmi és vallási csomópontja új felosztás előtt állt. Ez is azt mutatja, hogy az európai katonai szövetségek meghatározó személyei, a hármas-hatalmak és az antant országainak vezetői tudatosan készültek a világméretű összetűzésre.

A 19. század vége előtt egy új európai hatalom napja kezdett felkelni az Oszmán Birodalom horizontján: ez volt az ekkoriban újraegyesült császári Németország. II. Vilmos császár keleti terjeszkedési politikát dolgoztatott ki, és ez a politika lehetővé tette a számára, hogy igen gyorsan befolyásra tegyen szert a török ügyekben II. Abdul Hamid szultán (1876-1909) uralkodása alatt, aki az oszmán trónt elfoglaló egyik legreakciósabb uralkodónak számított. A szultán a császárban új barátot látott, akit méltónak talált a fogadására is. II. Vilmos császár látogatására az Oszmán Birodalomban 1898-ban került sor. Ez egy jelentős politikai, propagandisztikus utazás volt, és a növekvő német-oszmán szövetség jelentőségére hívta föl a világ többi hatalmának figyelmét. Az út kiemelkedő eseményei között szerepelt a jeruzsálemi német templomnak a felszentelése, valamint Konstantinápoly, Haifa és Jaffa meglátogatása. Ezt követően Németország megerősítést kapott a Bagdadig vezető vasútvonal építésének jóváhagyásáról. 1898-ban a császár és a felesége Konstantinápolyból Jeruzsálembe, majd Damaszkuszba, ahol koszorút helyeztek el Szaladin sírjánál. Egy figyelemre méltó beszédben a német császár biztosította a szultánt, aki a mohamedánok kalifája is volt, hogy a háromszázmillió hívőt számító muszlimok közeli barátja, és örökre az is marad. A németek arra számítottak, hogy egy világméretű konfliktus kitörésekor az arab, mohamedán világot az ellenségeik, vagyis a franciák, oroszok és angolok ellen tudják fordítani egy szent háborúra, dzsihádra való felszólítás által, amit később a török szultán, mint kalifa meg is tett az 1. világháború kitörését követően.

A német császár látogatásának politikai, katonai és gazdasági céljai voltak. Politikailag a császár támogatni akarta a szultán hatalmát az Oszmán Birodalomban, ugyanakkor a Szentföldön a keresztények védelmezőjeként tetszelegni, és demonstrálni a német befolyás erősödését. Gazdaságilag biztosította a német jogokat a bagdadi vasútvonal használatára. Ezt követően egy német cég koncessziót kapott a Szírián átívelő bagdadi vasútvonalra. A vasút építése lett később az egyik oka annak, hogy kitört az első világháború. A katonai együttműködés azzal nyert érvényt, hogy a látogatással egy időben német tisztek kezdtek érkezni az Oszmán Birodalomba, hogy újjászervezzék és ütőképessé tegyék a török hadsereget.

A német és török katonai, politikai, gazdasági vezetők között újabb és újabb magas rangú látogatásokra került sor 1908-ban és 1917-ben is. Az 1908-as látogatást a szultán kormánya szervezte, melynek célja a német-oszmán szövetségi szerződés aláírása lett, amely biztosította Németország hozzáférését a Közel-Kelet nyersanyagaihoz. Az 1917-es látogatás a két ország közötti kapcsolatok megerősítését szolgálta, hiszen ezeket az első világháború vereségei kezdték szétfeszíteni.

Az OMM befolyása az Oszmán Birodalomra jelentős volt az első világháború előtt és alatt, bár a balkáni rivalizálás eleinte nehezítette a két ország együttműködését. A háború előtt Ausztria-Magyarország megpróbálta megszilárdítani befolyását Bosznia-Hercegovinában, annak 1908-as annektálásával, ami feszültté tette a kapcsolatokat az Oszmán Birodalommal. A háború alatt a kettős monarchia katonai és gazdasági támogatást nyújtott az Oszmán Birodalomnak, hogy fenntartsa saját befolyását Németországgal szemben, és korlátozza az orosz befolyást a Balkánon. A háború alatt Ausztria-Magyarország kisebb tüzérségi, műszaki csapatokból és motoros szállítóoszlopokból álló kontingensekkel nyújtott katonai támogatást az Oszmán Birodalomnak. Az OMM csapatait a Közel-Keletre, például Palesztinába vezényelték.

Itt kell még megemlíteni azt, hogy az I. világháború idején a németek egy különleges fogolytábort hoztak létre a Berlinhez közeli Wünsdorfban, amely a Félhold Tábor nevet kapta. A cél az volt, hogy azok a muszlim hadifoglyok, akik a különböző fontokon német fogságba kerültek, kiképzést kapjanak, és hogy a továbbiakban az antant ellen harcoljanak. Max von Oppenheim diplomata egy 1914-es memorandumban ezt írta II. Vilmos császárnak: „Az Anglia elleni küzdelemben, amelyet ránk kényszerítettek, és amelyet Anglia halálig szándékozik vívni, az iszlám lesz az egyik legfontosabb fegyverünk.” Ez a dokumentum szolgált alapul ahhoz, amit a német történészek dzsihád stratégiaként emlegetnek. Az 1. világháború idején már V. Mehmed volt a török szultán, aki ki is hirdette a szent háborút. 1914 novemberében V. Mehmed Resad kalifa és szultán egy fatvával, vagyis egy iszlám jogi határozattal igazolta a dzsihád szükségességét. „Megállapítottuk, hogy Oroszország, Anglia és Franciaország ellenségesen viszonyul az Iszlám Kalifátushoz, és minden erőfeszítést megtesznek – Isten ments! –, hogy elfojtsák az iszlám fényét azzal, hogy jelenleg hadihajóikkal és szárazföldi seregeikkel támadják az Iszlám Kalifátus Főhatóságát és a Császári Területeket. Ilyen esetben vajon minden muszlimnak kötelessége-e ezen kormányok irányítása alatt szent háborút üzenni a fent említett kormányoknak, és fizikai támadással sietni ellenük? – A válasz: Igen!” E felhívás hatására épült ki a németországi Félhold Tábor, csakhogy az elképzelés a gyakorlatban nem vezetett jelentősebb eredményhez.

De nem csak a németek igyekeztek a saját befolyásukat növelni az arab, mohamedán világban. Például az arab nacionalizmus kiépítésében jelentős szerepet kapott az 1866-ban alapított Bejrúti Amerikai Egyetem, amelyik a közel-keleti protestánsok és egyéb keresztények körében indította el a modern, polgári állam eszméjének kiépítését. Csakhogy mohamedán arabok is voltak a hallgatók körében. Az arab nacionalista ébredés egy tisztán intellektuális mozgalomként kezdődött, amely az arab nyelv, a történelem és az irodalom tanulmányozására összpontosított. Úttörői többnyire szíriai értelmiségiek, és különösen libanoni keresztények voltak.  Ők voltak azok, akik elkezdték a klasszikus arab nyelvet adaptálni, hogy a modern gondolkodás kifejezésére alkalmas új eszközzé váljon. Később azonban ezekre az arab nacionalista eszméktől áthatott értelmiségiekre lehetett alapozni a törökökkel szembeni ellenállást az első világháború idején, amit a britek ki is használtak és meg is tettek.

Az angolok azonban egyéb módon is építették a maguk befolyását az arab világban. A brit protektorátus Egyiptom felett hivatalosan 1914 és 1922 között létezett, de a brit befolyás már 1882-ben elkezdődött e térség katonai befolyásolásával. 1914-ben, az első világháború kitörésekor és az Oszmán Birodalomnak a központi hatalmak oldalán való belépésekor a britek hivatalos protektorátusuknak nyilvánították Egyiptomot, hogy biztosítsák a stratégiailag fontos Szuezi-csatorna feletti ellenőrzést. Nagy-Britannia kihasználta Egyiptom kedvező geostratégiai fekvését. Az angolok hamarosan túlléptek az ország kizsákmányolásán és az egyiptomi férfiakat a saját, valamint a szövetségeseik érdekeinek szolgálatába állították. Egyiptom jelentősen hozzájárult a háborús erőfeszítésekhez, olyannyira, hogy a brit erők dicsérték a segítségét, és elismerték azt, hogy Egyiptom billentette a mérleget Nagy-Britannia javára. Egyiptom 1922-ben nyerte el hivatalosan is a függetlenségét, de az 1950-es évekig kénytelen lett elviselni az erős, brit befolyást.

A fentiek is azt bizonyítják, hogy a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylet csupán ürügyként szolgált a nagy háború kitöréséhez, és hogy a nagyhatalmak gazdasági, politikai, katonai vezetői már jóval korábban megkezdték a kis lépésekben való előkészületeket, évtizedekkel az 1914-es világháború kitörését megelőzően. Sajnos az arab, mohamedán világ lakóit is lépre csalták a nagyhatalmak vezetői. Az arabok a nagy háború folyamán egymással szembenálló felekké váltak, hiszen mindkét oldalon harcoltak, de erről majd a sorozat következő cikkében olvashatnak részletesebben.