Arab harcosok az első világháborúban

Az a tény is ritkán kerül reflektorfénybe, hogy az első világháborúban részt vevő országok a gyarmataikon élő leigázott férfiakat is besoroztatták, így kerültek arab harcosok a nyugati frontra is, bár szerepük igen gyorsan háttérbe szorult, hiszen nem voltak bevethetők a modern háború okozta változások következtében.

Az európai történészek figyelme csak az utóbbi években fordult a nem európai, hanem az ázsiai és afrikai levéltárak felé, aminek következtében egyre jelentősebb adatok kerülnek elő az afrikai, arab és indiai katonák részvételéről a nagy háborúban, és ezeknek az országoknak a politikájára gyakorolt első világháborús ​​hatásokról. A nagy háború nem csak Európában, hanem főleg az arabok lakta térségekben váltott ki gyökeres változásokat. A The Observer különféle dokumentumokra hivatkozva összegezte az első világháborúban részt vevő muszlim katonák számát. Ezt kb. 200.000 algériaira, 200.000 tunéziaira, 40.000 marokkóira, 100.000 nyugat-afrikaira, valamint 5000 szomáliaira és líbiaira becsülik. Ez a szám 100.000 egyiptomi, 130.000 szubszaharai és 40.000 indiai munkaszolgálatossal bővül még. Ehhez kell még az oszmán hadseregben szolgáló arabokat hozzáadni, amiről nem találtam számadatokat.

A németek terve, hogy a török szultán – aki egyben a kalifa volt – segítségével egy szent háborút indítsanak majd a mohamedánok körében az antant országai ellen, végül nem vezetett eredményhez. A brit és francia uralom alatt élő muzulmánok nem fordultak a gyarmattartóik ellen. Sőt indiai, közel-keleti és észak-afrikai harcosok tömegei kerültek bevetésre a központi hatalmak ellen. Az angolok komoly ellenlépéseket tettek. 1914 októberétől kezdődően Bahrein lett az Arab-félsziget felé irányuló brit katonai hadjárat bázisa. A brit terv célja az volt, hogy meghiúsítsa az oszmánok azon kísérleteit, hogy mozgósítsák a helyi lakosságot egy szent háborúra Nagy-Britannia ellen. Stratégiailag Nagy-Britannia a Perzsa-öböl északi bejáratának ellenőrzését tűzte ki célul, ezáltal megakadályozva az oszmánok esetleges déli előrenyomulását. Anglia ágyúnaszádokat irányított a térségbe, hogy megmutassa a szomszédos régiók sejkjeinek és uralkodóinak a katonai erejét, ezáltal erős és hosszú távú jelenlétet tartott fenn a térségben.

A franciák sem féltek mohamedán katonákat bevetni. Például a nyugati frontra is kerültek arab katonai egységek, elsősorban a Franciaország által Algériában toborzott szpáhik. E könnyűlovas egységeket felderítőkként és rohamtámadásokra tervezték bevetni, de az új fegyverek használatának következtében alkalmazásuk hatástalannak bizonyult, főleg azt követően, hogy kialakult a lövészárok háború. A francia hadvezetés így más frontokra irányította át őket, például a Szaloniki harcszíntérre és az Oszmán Birodalom elleni közel-keleti térségbe.

Az oszmán hadsereg emberállományának jelentős része arab tartományokból származott, az arab tisztek is kiemelkedő szerepet játszottak a tisztikarban. Arabok az európai frontok mellett az Oszmán Birodalom különböző pontjain szolgáltak, többek között a Kaukázusban az oroszok ellen harcolva, Mezopotámiában és a Szuezi-csatornánál a brit erők elleni összetűzésekben. 1916-ban a briteknek sikerült Huszein bin Ali, Mekka seriffje vezetésével egy arab felkelést szítani az oszmánok ellen, Arábiai Lőrinc „parancsnoksága” alatt, felszabadítva a régió egyes részeit és létrehozva egy arab hadsereget. A háború az arabok számára mégis katasztrófába torkolt, mert egyrészt óriási vérveszteségekkel ért véget (rengeteg civil is odaveszett a közel-keleti harcok okozta járványok és éhínség hatására), ezenkívül az Oszmán Birodalom szétesése az arab területek felosztásához vezetett Nagy-Britannia és Franciaország között a titkos Sykes-Picot megállapodással, amely e nép sorsát egy mandátumrendszer szerint határozta meg, a korábban ígért egységes arab állam kialakítása helyett. (Az 1916. május 16-án kötött Sykes–Picot-megállapodás egy titkos egyezmény volt – az Orosz Birodalom egyetértésével – Nagy-Britannia és Franciaország kormánya között, amelyben meghatározták gyarmati érdekeltségeiket a Közel-Keleten az Oszmán Birodalom várható veresége után az első világháborúban. Az 1917-es oroszországi forradalmak következtében a szovjetek közzétették az egyezmény szövegét a szovjet újságokban, így az már nem maradt titkos.)

A nagy arab felkelés 1916 júniusában kezdődött a Nagy-Britannia által felbujtatott mekkai seriff vezetésével, akinek megígérték, hogy a háború végén segítik egy független arab kalifátus létrehozásában. A mozgalom brit támogatással megszerezte az irányítást Hidzsáz felett, de Nagy-Britanniának teljesen más tervei voltak a közel-keleti térségben. 1917 novemberében született meg a Balfour-nyilatkozat, ami Arthur Balfour brit külügyminiszter által, a brit zsidóság egyik vezetőjének, Walter Rothschild bárónak küldött levél volt, amelyben a brit kormány a támogatásáról biztosította a majdani zsidó állam létrehozásának kérdésében, persze Palesztinában, ugyanis korábban más területek is szóba jöttek még. Ezt a nyilatkozatot később beépítették az Oszmán Birodalom felosztásakor kialakított, angol és francia mandátumterületeket létrehozó dokumentumokba.

Itt érdemes még megemlíteni, hogy magyar katonák is harcoltak a Közel-Keleten az első világháborúban, ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia csapatait Palesztinában az első világháború alatt az Oszmán Birodalom katonai támogatásának részeként vetették be. Amikor I. Ferenc József császárnak 1916. januárjában jelentették a két hegyi tüzérségi üteg kiküldését a térségbe, állítólag azt mondta: „Nos, szerintem soha többé nem látjuk őket!” A jóslata nem vált be, az osztrák-magyar katonák egy része, bár körülményesen, de hazakerült.

Az első világháború vége új korszakot nyitott a Közel-Kelet térségében. 1914 előtt a nemzetközi birodalmi rivalizálás elérte csúcspontját, és minden hatalom igyekezett szövetséget kötni a helyi uralkodókkal, hogy befolyási övezetet hozzon létre. Nagy-Britannia, Franciaország és a cári Oroszország, de ugyanígy a Német Császárság, az OMM és Olaszország is. A nagy háború jelentős változásokat eredményezett. Utóhatása az Oszmán Birodalom, az OMM és a cári Oroszország összeomlása, Németország veresége volt, de Franciaország is meggyöngülten került ki, még ha győztesként is. Teljesen új geopolitikai helyzet alakul ki. A közel-keleti világ feletti uralom egyedüli győztese igazán Nagy-Britannia lett. Bár nekik sem volt egyszerű, ugyanis az angolok kénytelenek voltak szembeszállni az arab nacionalista erőkkel, elfojtani az önállósodási elképzeléseiket, de katonai erejük demonstrálásával, valamint bizonyos arab érdekcsoportokkal kialakított szövetségi hálózatok kiépítésével az első világháború befejezése után közel fél évszázadon át képesek voltak a britek e térségben az érdekeiket megvalósítani.