Az emberlét belső feszültségének a kivetülése

Ennek a föltérképezése támpontokat nyújthat a keresztény kultúrkör létét veszélyeztető civilizációs belharc mélyebb megértésében.

AZ EMBERBEN DÚLÓ BELSŐ HARC

Az emberlét a szellemi és anyagi természetnek, a tudásorientáltságnak és az akarati irányultságnak, az ego szemszögéből látva pedig a szellemi önvédelmi kényszernek és a vágyak általi uraltságnak a szakadatlan belső küzdelme. Nem könnyű embernek lenni, az állatlétből történt kiszakadással, a másik oldalról látva pedig bűnbeesés utáni szellemi lezuhanással kétszeresen is megosztott lénnyé váltunk, nem elég hogy meghasadtságunkban az isten után vágyódó valódi középpontunk, a lelkünk szembeállítódott a hamis középpontunkkal, önzéslényünkkel, az egónkkal, hanem ráadásul az eszünk, tudásképességünk is szembekerült a szívünkkel, érzőképességünkkel. Miközben tehát kettészakadt az önazonosságunk valódi és hamis centrumra, aközben kétpólusú lényünk kétféle irányultsága is konfliktusba került egymással.

Az anyag és a szellem létforrását, a teremtőjét keresve természetesen vonzódik egymás iránt, miként az elektronika negatív és pozitív pólusa. E természetes vonzódás mozgatja a kozmikus jelentőségű történéseket, az anyagvilág élőlényei – fokozatosan behatolva ezzel a szellemvilágba – ezért indulnak el a tudat kifejlesztésének az útján az ásványoktól a növényeken és az állatokon át egészen a teljes tudattal, a kifejlett öntudattal rendelkező gondolkodó lényig, az emberig mint végcélig. (A keleti vallások írják le ezt a tudatfejlődési folyamatot, amely azonban a külsőleges hasonlóság miatt nem összekeverendő a darwini evolúciós tannal.) Az emberi lény szellemi oldala is az anyag iránti természetes vonzódása miatt indult el – fokozatosan leereszkedve ezzel a fizikai világba – istenhez hasonlóvá válási, cselekvői vágyában a szellemi zuhanását eredményező bűnbeesési útján, melynek a végpontja az emberi anyagtestbe való bezáródása, foglyul esése lett.

Egyazon emberalakba belekényszerülve a két irányulás – az anyagi és a szellemi – már nemcsak az egymás iránti, a létforráshoz kapcsoló természetes vonzódását éli meg, hanem kettejük ellentétességét is, amely állandó belső feszültséget teremt ebben az egyedülálló, kétpólusú lényben. Az ember szellemi oldala a maga tudástermészete szerint börtönnek éli meg a hústestet és az anyagvilágot, amelyből szabadulni szeretne, hogy újból az egykori, korlátok nélküli szabadságát élhesse. Az ember anyagi oldala a maga akarati természete szerint pedig világtól idegennek, ösztöntermészetével szembemenőnek és cselekvésképtelenek éli meg lénye szellemi oldalát, egyfajta akadályozó tényezőnek a megélésben, az anyagi élvezetben és szenvedésben.

Meg kell tanulnia az embernek együtt élni ezzel a belső feszültséggel, de ugyanakkor a túlhaladására, a belső béke elérésére is törekednie kell, ami csak a lelki fejlődés útján érhető el. A vallások hiteles tanítói ősidőktől fogva azt hirdetik, hogy ez a belső béke csak létforrásához (vissza)fordulva érhető el.

A SZELLEMI OLDALTÓL VALÓ MEGSZABULÁSVÁGY

A született belső feszültség hordozásába belefáradt emberi lény egy másik, tévúton járó kísérletet is tehet, hogy megszabaduljon az őt kínzó belső feszültségtől. Ez az egypólusúvá, egycentrumúvá való visszanyesés kísérlete, amely lényegében ugyanaz a próbálkozás, amit Európa, a kétpólusú civilizáció kapcsán röviden már vázoltunk, mégsem teljesen ugyanolyan formában megy végbe. Amikor a kétpólusú civilizáció igyekszik leválasztani magáról a vallási oldalát, vagy megfordítva, az ahhoz hasonlítható, mint amikor testébe és racionális lényébe visszaszorulva a kétpólusú lény, az ember megpróbál megszabadulni a szívében honoló képességeitől, szellemi, intuitív és lelki, érzelmi oldalától, vagy megfordítva. A visszanyesési szándékban tehát egyforma a két törekvés, ugyanakkor azonban a szellemi, intuitív és lelki, érzelmi oldalát magáról leválasztó ember még mindig képes lehet a vallási tevékenységre, hiszen az racionális módon és a szertartások révén, a test mozdulataival, valamint anyagi eszközökkel is végezhető. Itt némileg különbség tapasztalható a civilizációs és az emberi egypólusúságra való törekvésben, ami abból adódik, hogy a keresztény kultúrkörben a vallást a kereszténység jelentette, míg az egyén vallásossága, legyen akár európai születésű, értelemszerűen sokfajta lehet. Másrészről az emberi egyénnél fölvázolt összefüggés érvényessége is megfigyelhető civilizációs vonatkozásban: amikor például a francia forradalom idején kísérletet tettek a másik pólus, a kereszténység és az egyház eltörlésére, akkor a hiányt pótlandó az ész, a ráció vallását próbálták a helyébe tenni. Ebben tehát egyszerre mutatkozott meg a ráció, az ész minden érzelmet kiküszöbölni vágyó törekvése és az anyagtesttel való emberi önazonosulás materializmusának a szellemellenessége.

Abban az értelemben is érvényes az összefüggés az egyéni és közösségi, az emberi és a civilizációs visszanyesési kísérlet között, hogy a kereszténység visszaszorulásával és erőszakos visszaszorításával a 20. században a bolsevizmus-kommunizmus és a nácizmus-fasizmus racionalista politikai vallásként működtek a keresztény és a zsidó vallási minták meghazudtoló és tudattalanul zajló átvétele eredményeképp. A mágikus praktikákat idéző vagy a racionalizáló New Age-s, ezoterikusnak is nevezett vallási kezdemények szintén ennek a szellemtagadásnak a következményei lehetnek, mint ahogy a keleti vallások népszerűségének a növekedése is. Ez a Kelethez nyúlás csak akkor válik igazán problémává, ha nem hitelesen, hanem a nyugati vallási mintákat és módszereket a keletivel összevegyítő szinkretista formában „fogyasztják” hitrendszert a követők a , illetve ha a valláskövetés megmarad a tanok racionális elfogadásának, a megértésnek szintjén, miközben kísérletet sem tesznek arra, hogy megtapasztalássá, gyakorlattá alakítsák azt. Az utóbbi a hiteltelenül megélt, képmutató kereszténységre is igaz mint veszélyesen terjedő kortünetre. E racionalizáló tendencia hatása alatt a hívek nagy része, valószínűleg a többsége csupán a szavak szintjén tartja fontosnak krisztushitét kinyilvánítani, és nem az életével, a tetteivel is, ahogyan azt Jézus szigorúan megkövetelte a tanítványaitól.

Az egyik tévúton járó egyéni emberi kísérlet a belső béke, a vágyott boldogság elérésére tehát az, ha megpróbálunk elválni lényünk, szellemi, intuitív és szívközpontú, érző oldalától, ami azonban nem békéhez és boldogsághoz, hanem békétlenséghez és szenvedéshez fog vezetni, hiszen az erőszakosan elfojtani igyekezett tartalmak démonikus formában fognak hozzánk visszatérni. Civilizációs szinten az elfojtott tartalmaknak, a vallásellenességnek ez a démonikus formában való visszatérése volt a bolsevizmus-kommunizmus és a nácizmus-fasizmus könyörtelen, milliók életét követelő pusztítása.

Egyszerű a válasz arra kérdésre, hogy miért történt meg nagyban, a civilizáció szintjén is ugyanaz, amit az ember egyénként meg kellett élnie, amikor megpróbálta magát leszakítani a szellemi oldaláról. Azért, mert a társadalom egyénekből, a civilizáció pedig emberekből tevődik össze, olyan alapegységei ők a civilizációs nagyegységnek, mint amilyenek a szemmel láthatatlan, apró sejtek az emberi test nagyegységének. Amit tehát többséget képezve az egyének, az emberek megélnek, azt az egész civilizációnak el kell szenvednie valamilyen formában.

AZ ANYAGI OLDALTÓL VALÓ MEGSZABADULÁSVÁGY

A másik módszer az egypólusúvá való visszanyesésre az, amikor az ember szellemi oldala megtagadja az anyagvilágba tartozó, testi és racionális oldalát. Két megnyilatkozása lehet ennek: az egyik, amikor az emberi szellem lényeglátói, intuitív képességébe visszaszorulva testgyűlölővé, világtagadóvá válik; a másik pedig amikor a szív, a bennünk lakozó érzelmi, lelki (pszichikus) lény szembefordul az értelemmel, a rációval.

A visszanyesés e két módszere igazából a kétpólusú kultúrkör létrejöttekor, Európa megszületésekor, a római ókor végén és az európai középkor elején számított leküzdendő gátló tényezőnek. Miattuk az egész civilizációalakítási kísérlet kudarcba fulladhatott volna. Ennek ellenére a jelenkor progresszív mozgalmaiban egy különös formában ma is megtapasztalható mind a test-és világtagadás, mind a rációval való érzelmi szembefordulás egypólusúságra való törekvése. (Megelőlegezve az alant leírtakat a mai progresszív, felébredést kereső woke mozgalmak tőről metszett materializmusuk ellenére gnosztikus jegyeket is felmutatnak, a világot elfogadó világtagadásuk, materialista gnoszticizmusuk például abban mutatkozik meg, hogy mindenáron egy a zavaros elképzeléseik szerinti újvalóságot igyekeznek megkonstruálni. A vakhit és a belőle fakadó erőszakosság is ugyanígy jellemző ezekre a mozgalmakra.)

Az ember tudásorientált szellemi oldalának test- és világtagadása a keresztény hit gnoszticizmus néven ismert elhajlását szülte meg, amely a 2. század elejétől fogva már nagyon komoly ellenfelének számított a keresztény igehirdetésnek. Jézus Isten Királyságáról szóló tanítása sem világtagadó, sem testtagadó nem volt soha, az anyagiasságban elmerülő világias életvitelt ostorozó jézusi szavakat azonban könnyen lehetett úgy (félre)magyarázni, mintha azok a test- és világgyűlöletről szóltak volna. A gnosztikus eretnek irányzatokkal való harc ezért komoly kihívást jelentett az egyháznak az első századokban az ókor végéig, sőt még a középkorban is.

A gnosztikusok test- és világgyűlölete vagy a keresztény ruhát öltött, a keleti jógik önsanyargatására emlékeztető szélsőséges aszkézisben, vagy az anyagban foglyul ejtő teremtőistenről szóló felszabadító tanokban öltött formát, amely a tanítástól függően akár testi élvezeteket felhasználó vallási módszer is lehetett, hasonlóképp, mint a balkéz tantra Keleten.

Ezekhez kapcsolódhatott vagy ezektől függetlenül létezhetett az egypólusúságra törekvésnek egy másfajta elhajlása, a szív észellenessége, azaz az ember érzelmi oldalának az értelemellenessége. Az értelem, a ráció hiányát vagy megfogyatkozását az emberben őrületnek, illetve értelmi fogyatékosságnak nevezzük, itt azonban egy irányított, szándékosan előállított őrületről, érzelmi túltengésről van szó, amely a keresztény vallási fanatizmusban testesült meg. Ez a vakhit minden erejével arra törekedett, hogy teljesen eltörölje a világias irányultságú görög–római civilizáció minden szellemi és anyagi vívmányát. Szerencsére nem járt sikerrel ebben az esztelen céljában.

A fanatikusok, a gnosztikus eretnekek és a keresztény ruhába öltözött testgyűlölő aszkéták fölött aratott diadal a kétpólusú, keresztény civilizáció létrejöttéért kiívott győzelem volt.