A bank és pénzügyi rendszer átalakulása a nagy háború hatására

A világégés előtt, vagyis a nemzeti bankok és a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS, 1930) megalakulása előtt a pénzrendszerek decentralizáltan, piaci alapon és leginkább nemesfémekre (aranyra és ezüstre) támaszkodva működtek. A mai értelemben vett, állam által központilag szabályozott fiat pénz (mögöttes fedezet nélküli papírpénz) helyett az árupénzrendszerek uralták a világot. A pénzrendszert a nemesfém-alapú fizetőeszközök, a magán- és kereskedelmi bankok által kibocsátott, aranyra vagy ezüstre váltható bankjegyek, valamint az államok közötti automatikus aranystandard határozták meg. Nem létezett központosított nemzetközi hitelnyújtó vagy koordinációs szervezet, a pénzpiacok önmagukat szabályozták a nemesfémek áramlásával. Nem létezett egyetlen, kizárólagos állami jegybank. Több különböző kereskedelmi vagy privilégiummal rendelkező magánbank bocsátott ki saját papírpénzt, amelyek értékét a kibocsátó bank saját aranytartaléka garantálta. A bankcsődök elkerülése érdekében minden banknak azonnal teljesítenie kellett az aranyra vagy ezüstre vonatkozó beváltási igényeket. A 19. század utolsó harmadától az I. világháborúig a világ vezető gazdaságai önkéntesen rögzítették valutájuk értékét egy meghatározott tiszta aranytömeghez. Amennyiben egy ország több árut hozott be (import), mint amennyit kivitt az országból (export), akkor az adósságát nemesfémben (aranyban) kellett kiegyenlítenie. Az arany elfolyása csökkentette a hazai pénzmennyiséget, ez áresést és bércsökkenést okozott, ez olcsóbbá tette az exportot és drágábbá az importot, így az egyensúly egy idő után helyreállt, vagy magát a behozatalt csökkentették le, ha nem volt arany. Továbbá nem létezett globális, nemzetközi válságkezelő pénzintézmény (mint amilyen később a BIS vagy az IMF lett). A határokon átnyúló pénzügyi zavarokat alkalmi, nagy magánbankházak (pl. a Rothschildok vagy a londoni pénzpiac szereplői) közötti gyors, kétoldalú hitelnyújtással próbálták megfékezni.

A háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz. Ezt a szellemes, de egyben helyes jelmondatot a 17. századi híres hadvezérnek, Raimondo Montecuccoli tábornoknak tulajdonítják. Ez a nagy háborúra is igaz volt. Mivel az antant és a központi hatalmak közötti összecsapás a tervezett pár hónapnál tovább húzódott, így a polgári gazdaság és pénzpolitika összeomlott. A háború folyamán bevezetett totális hadigazdálkodás példátlan anyagi és rendszerszintű károkat okozott a vén kontinens gazdaságában: Franciaország legfontosabb ipari és bányászati régiói északkeleten teljesen romba dőltek, a tengeri blokád alá vont Németországban a mezőgazdasági termelés a felére esett vissza, Nagy-Britannia pedig kénytelen volt külföldi befektetéseinek negyedét felszámolni a harcok finanszírozására. Ezzel a pusztítással párhuzamosan azonban bizonyos ágazatok rendkívül profitábilisak maradtak, és hatalmas hasznot húztak a konfliktusból. A fegyver- és lőszergyártás, a robbanóanyagokat és szintetikus anyagokat előállító vegyipar (pl. a német IG Farben elődei), a szén- és acélbányászat, valamint a tengeri szállítmányozás soha nem látott konjunktúrát éltek meg a katonai megrendelések réven. A csillagászati hadikiadások fedezésére a hadviselő felek szinte kivétel nélkül felfüggesztették az aranyalapú pénzrendszert, és mértéktelen pénznyomtatásba kezdtek, ami pusztító inflációhoz, az államadósságok fenntarthatatlan megugrásához és a globális kereskedelmi kapcsolatok teljes összezavarodásához vezetett. Az 1920-as évek bankvilága és pénzügyi politikája így egy kettős kihívás bűvöletében telt: a háború előtti stabilitás görcsös visszaállításának kísérlete és a teljesen megváltozott geopolitikai realitásokhoz való alkalmazkodás között, ami a nemzeti bankok és egy nemzetközi pénzintézet alapítása felé vezetett.

A konfliktust követő békeszerződések nyomán Közép- és Kelet-Európában birodalmak omlottak össze, és új nemzetállamok sora jött létre. E sorozatban írtam már arról, hogy itt a fegyveres összetűzések is folytatódtak 1918 után, így államiságuk meghatározásában döntő szerepet játszott a pénzügy is. Ezen új államok (mint például az SzHSz Királyság, Lengyelország, a balti államok, Csehszlovákia vagy a trianoni Magyarország) önállóságának és gazdasági konszolidációjának legfőbb záloga egy nemzeti pénzügyi hatóság felállítása volt. A nemzeti bankok alapításának hulláma mögött a Népszövetség is ott állt, amely hitelekkel és szakértői segítséggel támogatta ezen intézmények létrejöttét.

Magyarországon ez a folyamat különösen drámai volt. Az Osztrák–Magyar Bank felszámolása után a fiatal magyar állam a háborús pusztítás, a területi veszteségek, áttelepítések, a vörös-, majd fehérterror és a román megszállás következtében súlyos tőkehiánnyal küzdött. A költségvetési hiányt fedezetlen pénzkibocsátással próbálták orvosolni, ami a magyar korona teljes elértéktelenedéséhez, hiperinflációhoz vezetett. Hasonló volt a helyzet Németországban is. A magyarországi káoszból a kivezető utat a Népszövetség 1924-es stabilizációs kölcsöne és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) ugyanezen év júniusában történő megalapítása jelentette. Az MNB mint független részvénytársaság sikeresen megfékezte az inflációt, és 1927-ben bevezette az új, aranyalapú nemzeti valutát, a pengőt, amely a korszak egyik legstabilabb közép-európai pénzévé vált – egészen a harmincas évek gazdasági világválságáig.

Ezzel párhuzamosan a nemzetközi bankvilág súlypontja Londonból visszavonhatatlanul New Yorkba, a Wall Streetre helyeződött át. Az USA a világ legnagyobb hitelezőjévé vált. A nemzetközi pénzügyeket ebben az időszakban a vesztesek jóvátételi fizetései és a háborús adósságok körforgása dominálta. Mivel Németország képtelen volt fizetni a győzteseknek, így az amerikai magánbankok tőkeinjekcióira kényszerültek (Dawes-terv, 1924). Az amerikai hitelekből Németország jóvátételt fizetett Franciaországnak és Nagy-Britanniának, amelyek ebből törlesztették háborús tartozásaikat az USA kormánya felé.

Ez a bonyolult és törékeny adósságláncolat hívta életre a korszak legfontosabb új nemzetközi pénzügyi intézményét, a Nemzetközi Fizetések Bankját (Bank for International Settlements – BIS, részvénytársaság formájában). A bázeli székhelyű intézetet 1930-ban alapították a Young-terv keretében, elsődlegesen azzal a céllal, hogy technikailag lebonyolítsa és kezelje a Németországra kiszabott, gigantikus méretű első világháborús jóvátételi kifizetéseket. Alapítói között ott voltak a korszak vezető jegybankjai (köztük a brit, a francia, az olasz, a német, egy amerikai bankkonzorcium is és japán magánbankok ). A BIS azonban hamar túlnőtt az adminisztratív szerepkörön: a történelem első nemzetközi pénzügyi szervezeteként a „központi bankok bankjává” vált. Feladata lett a jegybankok közötti együttműködés elősegítése, a nemzetközi likviditás menedzselése, valamint pénzügyi segítségnyújtás a bajba jutott központi bankoknak. Bár a jóvátételi rendszer a válság miatt hamar összeomlott, a BIS a jegybankárok exkluzív, diszkrét fórumaként és a globális monetáris felügyelet tőzsdei semlegességű bástyájaként fennmaradt. A BIS azonban nem egy demokratikusan megválasztott intézmény, ez is rámutat a globalizmus egyik negatív hátterére, arra, hogy a nemzetközi intézmények politikájába a népeknek, tömegeknek nincs közvetlen beleszólási lehetősége.

A korszak legnagyobb módszertani tévedése az aranyalaphoz való dogmatikus ragaszkodás volt. Az 1922-es genovai konferencián bevezetett aranystandard-deviza rendszer (gold exchange standard) már nem tiszta aranyalap volt: a központi bankok nemcsak fizikai aranyat, hanem aranyra váltható kulcsvalutákat (főleg dollárt és fontot) is tarthattak tartalékként. Amikor Nagy-Britannia 1925-ben presztízsokokból a háború előtti, irreálisan magas paritáson tért vissza az aranyalaphoz, a font túlértékeltté vált, ami a brit gazdaság stagnáláshoz vezetett. A pénzrendszer strukturális hibája az volt, hogy rugalmatlanná tette a monetáris politikát; a bankok nem tudtak likviditást (gyors, folyamatos és akadálytalan fizetőképességet) biztosítani a piacnak a szigorú aranyfedezeti szabályok miatt, miközben az arany globális eloszlása egyenlőtlen volt (az USA és Franciaország halmozta fel a készletek nagy részét).

Ez a merev és spekulációra épülő rendszer egyenesen vezetett az 1929-es nagy gazdasági összeomláshoz. Az 1920-as évek második felében a Federal Reserve (az amerikai jegybank) laza monetáris politikája és az olcsó hitelek miatt hatalmas spekulációs lufi alakult ki a New York-i tőzsdén. Amikor a Fed 1928-ban kamatemeléssel próbálta „lehűteni” a piacot, a tőke elkezdett kivonulni Európából vissza Amerikába, aláásva, tönkretéve a hitelre utalt európai gazdaságokat – köztük Magyarországot is, amely szintén erősen függött a külföldi, rövid lejáratú kölcsönöktől. Az 1929-es októberi, New York-i tőzsdekrach után az amerikai bankok azonnal visszakövetelték külföldi hiteleiket, ami gazdasági világválsághoz vezetett.

A globális dominóhatás beláthatatlan volt. A likviditási hiány miatt 1931-ben csődbe ment az osztrák Credit-Anstalt, ami bankpánikot indított el az egész kontinensen, maga alá temetve a német és a kelet-közép-európai bankrendszert is. Magyarországon a kormány kénytelen volt bankzárlatot elrendelni és korlátozni a devizaforgalmat (transzfermoratórium), hogy megmentse a pengőt. A nemzeti bankok világszerte, ahelyett hogy expanzív politikával mentették volna a gazdaságot, az aranyalap védelmében kamatot emeltek és szűkítették a pénzmennyiséget, ezzel elmélyítve a deflációs spirált és a nagy gazdasági világválságot. Az első világháború utáni bankvilág tragédiája így abban állt, hogy egy XIX. századi, merev szabályrendszert próbált ráerőltetni egy modern, adósságokkal terhelt és globálisan összefonódott XX. századi gazdaságra, ez pedig megteremtette azt a gazdasági és pénzügyi káoszt, alapot, ami táptalajt adott a szélsőséges politikának. Ez pedig a második világégéshez vezetett.