Társadalmi mobilitás, új hierarchia és a régi elitek bukása az első világháború alatt és után

„A háború a történelem mozdonya.” – Lev Trockij „A modern háború elmossa a határvonalat a katona és a civil között, ezáltal a hátországban dolgozó nő ugyanolyan nélkülözhetetlen láncszemévé válik a gépezetnek, mint a lövészárokban harcoló férfi.” – Margaret Randolph Higonnet (irodalom- és társadalomtörténész)

A fegyveres konfliktusok – különösen a 20. század totális háborúi, mint például az első világháború – radikális katalizátorként hatottak a modern kori társadalmi változásokra, átalakulásokra. E sorozat keretében korábban bemutatott pénzügyi, demográfiai, technikai, rendszerbeli, geopolitikai, pszichológiai stb. változások háttérbe szorították, vagy megsemmisítették az addig hatalmon lévő katonai, politikai és gazdasági elitrétegeket, új hierarchikus struktúrákat vezettek be, és hatalmas társadalmi mobilitást, átjárhatóságot indítottak el. Az első világháborúig a hagyományos rend évszázadokig stabilnak tűnt, ám a tömegek széleskörű mozgósítása, a hadi-gazdasági átalakulás és az addig uralkodó osztályok fizikai eltűnése társadalmi gyorsítóként hatottak.

A háborúk nem pusztán katonai események, hanem mély társadalmi válságok is. Az első világháború (1914–1918) az európai történelemben a „hosszú 19. század” rendjével való végleges szakítást jelentette. A háború totálissá, embertelenné válása megkövetelte az összes társadalmi erőforrás lefoglalását, alapvetően megrengetve a meglévő osztály- és státuszhierarchiákat. Nyugati történészek azt hangsúlyozzák, hogy a háború a modernizáció és a változás erőteljes eszközeként működött, nemcsak a meglévő változásokat gyorsítva fel, hanem gyökeresen megzavarva a korábbi társadalmi struktúrákat is. E sorozatban ezeket a változásokat mutattam be eddig különböző szemszögből. Nézzük, hogy miként hatott a háború a társadalmi osztályok közötti határok eltolódására, átszabására.

1914 előtt Európát nagyrészt a hagyományos arisztokrácia és a vagyonos polgári elit szimbiózisa uralta. Különösen a közép/kelet-európai birodalmakban (Német Birodalom, OMM, cári Oroszország, Oszmán Birodalom) töltött be a nemesség kulcspozíciókat a hadseregben, a diplomáciában és az adminisztrációban. Az első világháború kétféleképpen rombolta le ezt a dominanciát: fizikailag és strukturálisan. A fizikai megtizedelődés a következőképpen zajlott. A modern felőrlő háború példátlanul sújtotta a hagyományos tisztikart, amelyet elsősorban a nemességből toboroztak. Mivel a nemesség hagyományosan katonai szolgálattal legitimálta a vezetésre való igényét, aránytalan veszteségeket szenvedett a frontvonalon. A felsőbb osztályok férfitagjait sem kímélte a halál, ez pedig a régi elit megtizedeléséhez vezetett. Ám nem csak létszámukban lettek kevesebben, hanem a rendszer is, amely addig a hatalmukat biztosította, kicsúszott alóluk. A strukturális hatalomvesztés a régi államformák bedőlésével járt. A monarchiák 1917/1918-as összeomlásával az addigi elitrétegek elvesztették intézményi hátterüket. Oroszországban az októberi forradalom a burzsoázia és a nemesség fizikai és gazdasági megsemmisítéséhez vezetett a bolsevik terror révén. A közép-európai országokban pedig a vezető szerepüktől kellett elbúcsúzniuk. „Az 1914–1918-as háború volt a nagy európai kataklizma, amely lerombolta a régi rend alapjait. A régi elit sem politikailag, sem erkölcsileg nem élte túl a teljes mozgósításra való átmenetet és az azt követő forradalmakat.” – írja Eric Hobsbawm A szélsőségek kora c. művében.

A születés vagy az örökölt vagyon által korábban legitimált régi hierarchiát egy új rend váltotta fel, amelyet erősen jellemzett a funkcionalitás, a technokrata és bürokrata kompetencia, továbbá a politikai radikalizálódás. A technokraták és menedzserek felemelkedése egyértelműen látványos volt. A rendkívül összetett háborús gazdaság irányításának szükségessége a hatalmat a hagyományos agrár-elittől az ipari mágnások, mérnökök és feltalálók, valamint az állami bürokraták felé terelte. Megindult a politikai polarizáció és a „lövészárkokban harcoló emberek” hirtelen egy új politikai tömeget képeztek, ahogy a dolgozó nők is. A háború egy új presztízshierarchiát hozott létre, amely a front tapasztalatain alapult. A frontvonalbeli katonák generációja 1918 után robbant be a politikába. Az olasz fasiszta mozgalomban, az európai kommunista pártokban, majd később a német nemzetiszocializmusban teljesen új, gyakran alsó középosztálybeli vagy addig peremre szorult társadalmi rétegek alkottak egy új, erőszakos uralkodó csoportot, amely megvetette a régi polgári konvenciókat, értékeket, és amelyek a demagóg politika manipulálható eszközeivé váltak. A háború totalizálása szakértőt vagy kíméletlen fizikai erőt követelt, nem pedig úriembert, vagyis nem a régi arisztokráciát. A háború utáni időszak új hierarchiáit már nem a hagyomány, hanem a tömegkontroll hatékonysága vagy a politikai akarat radikalizmusa (az utca ereje – a verekedő bandák) törvényesítette.

Az első világháború hatalmas vertikális és horizontális társadalmi mobilitást, átjárhatóságot kényszerített ki, amelyet gyakran „Janus-arcúként” emlegetnek: egyrészt társadalmi felemelkedést tett lehetővé (pl. a frontot megjárt vezetőknek, a nőknek, a párt-elit tagjainak, a technokratáknak), de a talajt vesztett egykori eliteknek traumatikus lefelé irányuló politikai, anyagi hanyatlást (deklasszifikációt) is hozott.

A nők, a munkásosztály és a szakszervezetek felemelkedése megváltoztatta a politikai teret. Mivel a hazai front kulcsfontosságú volt a háborús erőfeszítések szempontjából, a kormányoknak engedményeket kellett tenniük a munkásosztálynak, és a hadba vonuló férfiakat felváltó nőknek is. Ez politikai felemelkedéshez és a szervezett munkaerő vertikális mobilitásának növekedéséhez vezetett, amit a nyolcórás munkanap és az általános választójog bevezetése szimbolizált számos európai államban 1918 után. A férfiak tömeges besorozása nők millióit kényszerítette gyárakba, szállítmányozási vállalatokhoz és kormányzati hivatalokba. Bár sokan közülük 1918 után ismét a régi szerepükhöz tértek vissza, a hagyományos patriarchális hierarchia véglegesen felborult; a nők gazdasági és társadalmi mobilitása visszafordíthatatlan lendületet kapott. A középosztály legyengülése is jelentőssé vált. A háború okozta hiperinfláció (különösen Németországban, Ausztriában, Magyarországon) eltörölte a képzett és jómódú középosztály vagyonát. Ezek a társadalmi rétegek drámai társadalmi hanyatlást éltek át, ami pszichológiai bizonytalansághoz vezetett, és termékeny talajt biztosított a későbbi totalitarizmus számára. Ez vonatkozik a háború alatt és után ki- és áttelepítettek népek tömegeire is. A háború egyfajta átalakító-kiegyenlítő gépezetként működött. Miközben elvékonyította és szétzilálta a társadalom legfelsőbb rétegeit, addig proletarizálta a burzsoáziát, a szervezett munkásosztálynak és a nőknek pedig példátlan társadalmi befolyást adott a politikai életben a párttagságok által.

A társadalmi mobilitás, a korábbi vagyoni-politikai rend összeomlása a háború gyakori hozadéka. Az első világháború is ezt példázza, vagyis a régi elit háttérbe szorulását, fizikai pusztulását és az új hierarchia megjelenését. A nagy háború nem csupán egy közjáték volt, hanem strukturális felfordulás is. Elsöpörte Európa dinasztikus és arisztokratikus elitjeit, amelyek évszázadok óta reprodukálták magukat. Az ebből fakadó társadalmi mobilitás azonban nem volt harmonikus folyamat, hanem mély válságok jellemezték. Míg a munkások és a nők új társadalmi-politikai szerepekbe, terekbe léptek be, a burzsoázia egy rövid időre összeomlott. Ennek köszönhetően tudtak a régi rend romjaiból új, technokratikus és totalitárius hierarchiák, szélsőséges társadalmi rendszerek, diktatúrák felemelkedni, amelyek azután döntően alakították át a 20. század fejlődését.

Két idézettel zárnám az írásom: „A háború nemcsak a fronton zajlott, hanem a társadalom legmélyebb szöveteiben is. Nem egyszerűen államok harcoltak egymással, hanem régiók, osztályok és eszmék semmisültek meg, hogy helyet adjanak egy brutálisabb, de modernebb valóságnak.” –  Raymond Aron (francia szociológus és filozófus) „A régi világ haldoklik, az új pedig késik a megszületéssel; ebben az átmeneti félhomályban szörnyetegek jelennek meg.” – Antonio Gramsci (olasz marxista filozófus, aki pontosan ebben az időszakban figyelte meg a fasizmus és a radikális új hierarchiák felemelkedését a régi rend romjain)