A nagy háború és az államilag felügyelt rendszerek kiépülése

Ez lassan, fokozatosan, de igencsak alaposan ment végbe. A korábbi, családi és kisközösségi önszerveződésen alapuló társadalom és gazdaság felbomlása a nagy háborúval egy gyorsuló irányvonalat kapott. A kapitalista profitorientáltság vált ettől kezdődően azzá a mozgatórugóvá, ami alá szerveződött minden emberi tevékenység.

Az államtól és a globális infrastruktúrától való rendszerfüggőség korunk egyik legmeghatározóbb, mégis legkevésbé tudatosított társadalmi realitása. Miközben a modern ember a személyes szabadság illúziójában él, mindennapi túlélése – az élelemtől és a víztől kezdve a fűtésen át a gyermek- és idősgondozásig – a centralizált, központosított állami vagy magánkézben lévő hálózatoktól függ. Ez a történelmi folyamat az önellátás, önszerveződés szisztematikus felszámolásával járt együtt, amelyben az első világháború jelentette a döntő struktúraváltást. A 21. század embere valójában a történelem leginkább kiszolgáltatott, rendszerszintű függőségben tartott lénye. Mindennapi fizikai és biológiai túlélése felett szinte semmilyen közvetlen ellenőrzése nincs.

Bár e függőség gyökerei a kora újkori társadalmi kísérletekig nyúlnak vissza (pl. az USA-ban kialakuló vallási szekták települései, Robert Owen munkástelepei stb.), a mai modern, szinte 100%-ossá vált rendszerfüggőség valójában az első világháború technokratikus, társadalmat, gazdaságot, hadászatot és kultúrát átformáló fordulatával kezdődött el feltartóztathatatlanul. A totális, embertelen háború mozgósítása tette állami alapértelmezéssé azt az ellátási, irányítási, szervezési és hivatali, ügykezelési ellenőrzést, amely korábban csak elszigetelt kísérletként létezett. A háború kiragadta a kisembert az önellátó kisközösség világából és belekényszerítette az államilag felügyelt, szabályozott és központilag pénzelt rendszerekbe, amely napjainkra a készpénzmentesség (kártyás fizetés) és a digitalizáció révén egy totális kontrolállammá válik.

A 19. századig az emberi közösségek túlnyomó többsége magas fokú önellátásra (szubszisztenciára) épült. A családok, falvak, kisvárosok képesek voltak saját élelmüket megtermelni, házaikat helyi alapanyagokból felépíteni, és a generációk közötti gondozási feladatokat (bölcsőde, idősek otthona híján) családi keretek között megoldani. Az első, de főleg a 2. ipari forradalom, a modern bürokratikus állam térnyerése azonban tudatosan és módszeresen számolta fel ezt az autonómiát. Az infrastrukturális hálózatok (víz, áram, gáz, kommunikáció, gépesítés, fűtés, klimatizáció stb.) kiépítése magával hozta az önellátás sorvadását. Például a decentralizált kutakat, vízhálózatokat és helyi fűtőanyagot felváltották a központosított vízművek, az elektromos hálózat és a gázvezetékek. Ezzel az egyén fizikai túlélése egyetlen gombnyomástól vagy számlabefizetéstől kezdett függeni, vagyis a központból irányítva bárki, bármikor elvághatja az állami rendszer köldökzsinórját.

Bár az állami intézményrendszerektől és infrastruktúrától való függés folyamata a 19. században kezdődött el, valójában az első világháború (1914–1918) jelentette a radikális ugrópontot, ahol a rendszer-függőség szinte visszafordíthatatlanná vált. A „totális háború” koncepciója megkövetelte a teljes társadalom és gazdaság állami vezérlését. A hadi helyzet miatt az államok átvették az emberek, az erőforrások, a nyersanyagok és az élelmiszer-elosztás teljes ellenőrzését. Bevezették a jegyrendszert, centralizálták az ellátást, szervezést stb. Mivel a férfiak a fronton harcoltak, a nők tömegesen léptek be a gyáriparba. Ez kényszerítette ki az állami bölcsődék és napközik intézményesítését – így a gyermeknevelés végérvényesen közüggyé vált. A háború által okozott borzalmak megteremtették a „jóléti állam” (Welfare State) kiépítésének körülményeit, hiszen a régi rend összeomlott. A háborúból hazatérő rokkantak, továbbá az özvegyek és árvák, az elüldözöttek és kitelepítettek tömegei olyan szociális krízist teremtettek, amelyet a hagyományos családi struktúrák már nem tudtak kezelni. Az államnak be kellett vezetnie a kiterjedt szociális segélyezési és nyugdíjrendszereket, ami a lakosság széles rétegeit tette közvetlenül függővé az államkincstártól. A háború „bebizonyította”, hogy a modern társadalom nem képes működni központi, bürokratikus-technokratikus irányítás nélkül. Ami 1914 előtt szükséghelyzeti intézkedés volt, az 1918 után a modern bürokrácia alapértelmezett működési módjává (pénzügyi, pszichológiai és szociális beágyazottsággá) vált.

Polányi Károly A nagy átalakulás c. művében erről így ír: „A piacok története a modern állam beavatkozásának a története... A gazdaság kitépése a társadalmi kapcsolatokból nem egy természetes folyamat volt, hanem az állam tudatos, erőszakos piacalkotó tevékenységének az eredménye, amely felszámolta a tradicionális közösségek önfenntartó mechanizmusait.” James C. Scott politológus a Seeing like a State (Az állam szemével nézni) c. könyvében arról értekezik, hogy a modern állam legfőbb törekvése a társadalom „olvashatóvá”, áttekinthetővé tétele, mert az önellátó, sokszínű helyi szokások, adózási formák és életmódok átláthatatlanok az állam számára. Scott alapgondolata az, hogy a centralizált infrastruktúra, az állami oktatás, a szociális felügyelet mind-mind azt szolgálják, hogy a lakosságot ellenőrizhető, befolyásolható és az állami apparátustól függő alattvalókká formálják. Ivan Illich filozófus, teológus a modern állami intézményrendszer kritikusa szerint e rendszerek – mint az iskola, a kórházak vagy a centralizált közművek – valójában radikális monopóliumot gyakorolnak az egyének, tömegek élete felett. A gépek, rendszerek által létrehozott életkörülmények nem csak kellemesebbé teszik az életet, hanem elsorvasztják az egyén azon képességét, hogy önmagáról gondoskodjon, saját környezetét alakítsa, vagy autonóm módon fejlődjön, gondolkodjon, tervezzen.

Bár a rendszerszintű függőség a 19–20. században vált globálissá, az emberi közösségek életének megtervezése (a társadalmi mérnökösködés) és az önellátás tudatos, paternalista (apai, gyámkodó) felszámolásának gyökerei mélyebbre nyúlnak, vagyis korábbi történelmi előzményei vannak. Ennek egyik legkorábbi, szinte laboratóriumi tisztaságú múltbéli mintapéldája a jezsuita redukciók (reducciones) rendszere volt a 17. és 18. századi Dél-Amerikában. A jezsuita szerzetesek a guaraní indiánokat zárt, szigorúan szabályozott településekre gyűjtötték össze. Bár ez a rendszer megvédte a bennszülötteket a rabszolga-kereskedőktől, egyúttal felszámolta hagyományos, törzsi autonómiájukat és sokszínű, erdei önellátó életmódjukat. A jezsuita barátok bevezették a tervgazdaságot és a közösségi tulajdont a magántulajdon helyett. A földeket központilag osztották fel; létezett a közösségi föld (tupambaé) és a családi parcella (abambaé), de a termény elosztását, a vetőmagot és a szerszámokat a jezsuita adminisztráció felügyelte. A mindennapi élet totális szabályozása is kialakult. Az indiánok életét a harangszó ritmusa határozta meg. Központilag szabták meg, mikor kelnek, mikor mennek a földekre, mit esznek, sőt, az épületek uniformizált szerkezetével a magánszférát is felszámolták. A jezsuita redukciók bennszülött lakói magas szintű szociális biztonságban éltek (volt központi élelmiszer-tartalék, betegápolás, idősgondozás, közösségi élet), ám cserébe legnagyobb részt elveszítették önálló kezdeményezőképességüket. Amikor a jezsuita rendet 1767-ben kitiltották a spanyol területekről és a missziók összeomlottak, a bennszülöttek – akikből generációk alatt módszeresen kinevelték az önálló, redukción kívüli túlélés képességét – képtelenek voltak visszatérni a korábbi autonóm életmódhoz, és kiszolgáltatottá váltak a gyarmati piacoknak, mint ahogy az 1989-es rendszerváltások után a keleti-, kommunista blokk tömegei. A redukciók gyakorlata és európai befogadása (például Montesquieu vagy Voltaire írásaiban) korai bizonyítéka volt annak, hogy a racionális szervezettség és a szociális gondoskodás a totális függőség leghatékonyabb eszköze, így lehet az embereket, tömegeket láthatatlanul irányítani, zsarolni és kordában tartani.

A jezsuita redukciók zárt laboratóriumi kísérletének adminisztratív módszerei – a pontos lakossági nyilvántartások, a központosított magtárak és az erőforrások matematikai elosztása – közvetlenül köszöntek vissza a 18. századi európai felvilágosult abszolutizmus állami bürokráciájában, a 19. századi ipari kapitalizmusban, továbbá a 20. századi kommunista államok felépítésében. Az ipari forradalom és a modern állam szövetsége szisztematikus támadást indított a helyi, lokális és családi önellátás ellen, és ez az elképzelés a nagy háború okozta pusztítások által tudott kiteljesedni.

Az első világháború a modern, centralizált egészségügyi komplexum szülőhelye is. A frontról visszaáramló sebesültek és rokkantak milliói, valamint a spanyolnátha-járvány olyan méretű krízist teremtettek, amelyet a hagyományos, lokális vagy családi orvoslás képtelen volt kezelni. Az államnak hivatásossá, szakmaivá kellett tennie az egészségügyet, miközben monopolizálta a gyógyítást. Ekkortól épültek ki a monumentális állami kórházhálózatok, a lokális egészségügyi rendszerek, és ezzel párhuzamosan a vegyipar összefonódott a (hadi)gazdasággal, megalapozva a modern gyógyszerfüggőséget. Az egészség többé nem a test belső egyensúlya vagy az ősi, gyakorlati és megelőző tudás függvénye volt, hanem egy külső, államilag engedélyezett szolgáltatás (terápiák, orvosi vizsgálatok) és iparilag előállított termékek kettőssége (tabletták, kenőcsök, protézisek, szintetikus szérumok stb.), amely nélkül a modern populáció életképtelenné vált.

A jugoszláv polgárháború és a NATO-bombázások ideje alatt, de a világ más válsággócaiban az erre kiválasztott szakemberek azt is figyelték, mennyire működik még az önellátás rendszere. Például a grafit-bombákkal okozott 1999-es áram- és vízellátás megszakítása is ennek összefüggésében értelmezhető, mint egyféle társadalmi kísérlet.

A XX. század végén épültek ki a Just-in-Time ellátási láncok. A helyi piacokat és a raktárkészleteket felváltotta a globális beszállítási és ellátási rendszer. A JIT rendszer minimalizálja a raktárkészleteket; az országok, városok, egyének élelmiszer-tartaléka a mai becslések szerint alig 3 napra elegendő, ha a szállítási láncok megszakadnának. A JIT azt jelenti, hogy a raktározás „felesleges költség”, így mindennek folyamatosan úton kell lennie a tengeren vagy az autópályákon. Ha a láncolat egyetlen helyen megszakad – mint a COVID-lezárások alatt vagy, mint most a tengeri szorosok blokádjánál –, a gyárak órákon belül leállhatnak, az áruk pedig elfogynak a boltokból. Mivel nincsenek jelentős helyi tartalékok, így általános társadalmi és gazdasági káosz állhat be pillanatokon belül. Hasonló a helyzet a mezőgazdasággal is, ahol már nem újravethető magokkal dolgoznak, amelyek csak vegyszerezéssel érnek el megfelelő terméshozamot, és ahol továbbá a kézi munkaerőt a gépesítés váltotta fel, ami a kőolaj-ellátás rendszerétől vált függővé.

Napjainkra a rendszerfüggőség folyamata elérte a totális kiteljesedést. A modern városi polgár szinte képtelen körülmények közé kerülne, ha egy hetet is elektromos áram, bankkártya-hálózat, víz, fűtés, vagy a JIT logisztikára épülő élelmiszerláncok nélkül kellene kibírnia. Az önellátás felszámolása nem egyszerűen kényelmi szempont volt, hanem a kapitalista, profitorientált totális állami és piaci kontroll feltétele. Az első világháborúban tesztelt és mindennapi gyakorlattá tett centralizáció mára a globális technoszféra és digitalizáció megkérdőjelezhetetlen, mindent átható valóságává vált.