A tárgyra való utalás

Bizony, kissé meglepő az ilyen viselkedés, hiszen köztudomású, hogy a vérbeli, az igazi sporthorgász szégyelli, ha fáradozásának, buzgalmának, türelmének elmarad a centiméterben kifejezhető jutalma, a ficánkoló horgász-siker. Ha nem kedvezett neki a szerencse, inkább bölcsen hallgat róla, vagy kitérő választ ad ismerőseinek faggató kérdéseire, nehogy szégyenkeznie kelljen.

Nyelvi szempontból a halfogás sikerességének vagy sikertelenségének vajmi kicsi a jelentősége. Bennünket inkább az érdekel, hogyan számol be az illető horgászélményeiről. Ha valaki arra is figyelt, milyen nyelvi eszközökkel formálta meg közlését, észrevehette, hogy horgász barátunk az egyik tagmondatban mutató névmást használ tárgyi szerepben: „otthon azt megsütöttük” Mit sütöttek meg? A két kilós pontyot. A mutató névmás tehát ezt a tárgyat helyettesíti a mondatban, fölöslegessé teszi azt, hogy újból megismételjük: „…vettem hát egy két kilós potykát, otthon a két kilós potykát megsütöttük…”

Vajon elhagyhatjuk-e a tárgyat az idézett rész második mondatából? Hogyne, minden további nélkül: …vettem hát egy két kilós potykát, otthon megsütöttük… Ezek szerint még a mutató névmásra sincsen szükség. A szövegkörnyezetből pontosan lehet tudni, mi az, amit megsütöttek. A dolog nyitja abban van, hogy az itt szereplő jelölt tárgy nélküli ige tárgyas ragozású, nem pedig alanyi. A tárgyas igei személyragok egyébként is határozott tárgyra utalnak, tehát fölösleges és helytelen tárgyas ragozású igealak mellett kitennünk akár a tulajdonképpeni tárgyat, akár a mutató névmási tárgyat. Számos nyelvben az igének nincsen külön tárgyas ragozása (szerb, német stb.), ott a tárgyragos mutató névmásnak tényleg az a szerepe, hogy a tárgyat helyettesítse, a magyarban viszont nincsen szükség arra, hogy a tárgyra kétszeresen utaljunk.

A kettős utalás (egyrészt a tárgyas igei személyraggal, másrészt tárgyragos mutató névmással) nyelvünkben fölösleges, erőltetett és idegenszerű. A magyar nyelv az őt környező indoeurópai nyelvektől tanulta el, vette át a mutató névmásnak ilyen célra való felhasználását, de teljesen szükségtelenül. Mai tudatos nyelvérzékünk helytelennek minősíti a tárgyragos mutató névmásnak tárgyas ragozású ige melletti kitevését; nem kell tehát a mutató névmás az olyan mondatokban, amelyekben már tárgyas igei személyrag utal a tárgyra. Például: Szombaton kirándulunk, ha azt ti is jónak látjátok. Helyesen: Szombaton kirándulunk, ha ti is jónak látjátok; Péter elvesztette az esernyőjét, és nagyon megörült, amikor azt megtalálta. Helyesen: Péter elvesztett az esernyőjét, és nagyon megörült, amikor megtalálta.

Néha előfordul, hogy a tárgyragos mutató névmás elhagyásával a mondat nem egészen érthető, ilyenkor – kivételesen – használhatunk mutató névmást, de nem távolra mutatót, hanem közelre mutatót (tehát az azt helyett inkább az ezt). Például: A tanár akkor kezdett el feleltetni, amikor azt már senki sem gondolta. Helyesebb kitenni egy közelre mutató névmást, tehát: A tanár akkor kezdett el feleltetni, amikor ezt már senki sem gondolta. Kerüljük az olyan nyelvi eszközök használatát, amelyek eltakarják nyelvünk sajátosságait!