Az északi mocsaras lápos vidékeken több ősi sílécet is találtak. Ezek az oxigénhiányos környezet miatt elég jó állapotban megmaradtak. Az egyik leghíresebb, az úgynevezett Hoting-i síléc, amely a mai kutatások szerint a legidősebb síléc. Ezt Svédországban, egy Hoting melletti mocsárban találták meg. A korát pollen-analízissel 4500 évre becsülik. A léc fából készült, hossza 110 cm, szélessége 10 cm és vastagsága pedig 1 cm.
Természetes, hogy a síléc a hóval borított és a vizenyős területeken volt inkább alkalmas közlekedési eszköz, ezért a korai időkben is ezeken a terepeken alakult ki a használata. Legelőször az emberek a hóban való gyorsabb közlekedés miatt növelték meg a lábbelijük területét, mert így sokkal gyorsabban tudnak előrehaladni, ugyanis ezáltal kevésbé süllyednek be a hóba vagy a mocsárba. Később aztán ezt a hótalpat tovább fejlesztették, nádat kötöttek rá és a talpat teljesen befedték például nyersbőrrel, majd a méretét is megnövelték, így már nem csak lépni, hanem csúszni is lehetett vele. Ebből fejlődtek ki egyre jobban a síelésre alkalmas lécek. Származási helyét mindenképpen az északi féltekék, hóval fedte területeihez lehet kötni.
Hol is válhatott legelőször fontossá a síléc használata? A katonák használták a leggyakrabban még a 18. században, majd később a 19. századra már egyre inkább elterjedté vált, és mint sport vagy kellemes szórakozás jelent meg. 1843-ban rendezték meg az első síversenyt Tromsöben. Több mint 20 évvel később Norvégiában kiadták az első könyvet a síelésről. 1877-ben itt alakítják meg a világ első síklubját, Kristiniasandi Korcsolya és Síklub néven. Már a 19.század végére több norvég síoktató is tanított Amerikában.
A 17. és 18. századokban elsősorban csak utazási élménybeszámolók szólnak a sízésről. Leghíresebb közülük Valvasor, aki útleírásában arról számol be, hogy a mai Szlovéniában, a krajni területen a helyiek kígyószerűen csúsztak le a meredek hegyoldalakon, az akadályokat pedig kikerülték, vagy átugrották. A 19. század második felében Julius Payer Bécsbe mutatta be az Északi Sark expedícióján használt lécét.
A síelés népszerűsége Európa-szerte nőttön-nőtt. Részben mert csodálatos érzés a havas lejtőkön tempót és irányt uralva siklani, jelentős részben pedig azért, mert (a sífutással ötvözött lesiklás) a téli harcászat nélkülözhetetlen eszköze, ezáltal kiképzési, sőt iskolai oktatási anyag is lett egészen a II. világháború végéig. (A szorosan vett alpesi országokban még ma is az.) Eközben a tehetősek "úri passzióját" meghaladva a polgárosodó Európa egyre jelentősebb idegenforgalmi, üdülési céljává-eszközévé vált. A század második felétől aztán járványként terjedt el világszerte a szabadidős sízés. Egyúttal az idegenforgalom egyik legjelentősebb tényezőjévé vált a síüdülés, vagy másként síturizmus.
A szabadidős sízésben elsősorban az un. lesiklás vált népszerűvé, csak a század utolsó harmadában fejlődött - hazánkat kivéve - hasonlóan tömegessé a sífutás. A gravitáció "hajtóerejére" alapozott, bonyolult mozgássorokból álló lesiklás, amit eredetére utalóan alpesi ágnak is neveznek, lényegesen nehezebben tanulható és költségesebb is mint a sífutás.
.jpg)
