A szülőföldtelenség felé

A távol:
balzsamillatú feneketlenség,
az otthon:
zápor verte némaság,
hiába ragyog halványzöld fényben,
hiába rejt gyöngyházfényű kincseket,
zugaiban porcelán-sima szótlanság hüledezik,
imádsággal átitatott falain hasadékok riannak,
hajszálnyiak ugyan,
ám rajtuk keresztül a bókoló világ a vigyázatlan mást keresőkre pislog,
és a fiatalok,
a család fiataljai a láthatár alá bukkannak,
a mézízű tájból az undorítóan édes felé,
tovatűnnek,
mint piacon a becses portéka,
hogy hamis ígéretek asztalain gazdátlanodjanak,
váljanak ízetlen aszalékká,
csak az öregek maradnak,
a belakhatatlanná lett semmi közepén,
az öregek,
akik, ha maradnak,
ha mennek:
örök szomjúhozókká zsugorodnak,
üregessé szikkadnak a kínzó huzatban,
pedig másnak e tájék
maga a Kánaán.