Tudta-e?
Egy átlagos villám 5-10 centiméter széles, és 3 kilométer hosszú!

101. szám - 2013.

Nevelési attitűdök, amelyekben felnövünk

Amit magunkkal hozunk - továbbadjuk?

Amikor a testi fenyítés dominál - Amikor szavakkal bántanak

1
A világgal való elsődleges tárgykapcsolatunknak - a szülő-gyermek kapcsolatnak - alapvető szerepe van személyiségünk felnőtté válásában. Családunkból kinőve ugyan személyiségünk folyamatosan formálódik és fejlődik még, az alapokat azonban életünk végéig sem tudjuk meg nem történtté tenni. Ott élnek bennünk, mindennapi viselkedésmintáinkban, viszonyulásainkban és ismétlési kényszereinkben.
A nevelési attitűdök, amelyekben felnövünk, meghatároznak bennünket.

Amikor a testi fenyítés dominál

Van aztán olyan szülő-gyermek kapcsolat, amelyből szinte teljes egészében hiányzik az, amit emberinek nevezünk. Amikor az empátia leghalványabb jele sem fedezhető fel a kapcsolatban, mintha csak a tulajdonviszonyok érvényesülnének, amelyből lehetetlen a közelség, a bizalom érzését megtapasztalni.

Sokan a mai napig abban a meggyőződésben élnek, hogy a gyerekkel szembeni testi fenyítés a szülőknek nemcsak joguk, hanem feladatuk is. Egészen az utóbbi időkig a gyerekeknek nem voltak törvény adta jogaik.

Széles körben elterjedt nézet volt, hogy a gyerekek vagyontárgyak, a szülők tulajdonát képező ingóságok. A szülői jogokat évszázadokon át sérthetetlennek tekintették. A fegyelmezés nevében a szülők szinte azt tehettek a gyerekeikkel - az életük kioltása kivételével -, amit csak akartak.

Sokszor és sokak által felvetett kérdés: mért verik a szülők a gyerekeiket? Számtalan okot fel tudunk sorolni, de vannak bizonyos közös vonások a testi fenyítést elkövető szülőkben. Először is megdöbbentő módon hiányzik belőlük az indulatok kontrolljának képessége. Minden alkalommal, amikor kezelhetetlen negatív érzések támadnak bennük, a gyereküknek esnek. Szinte egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy milyen következményekkel jár, amit a gyerekükkel tesznek. Automatikusan így vezetik le feszültségüket. A hirtelen jelentkező késztetés és a cselekvés számukra egy és ugyanaz. A fizikai erőszakot elkövető szüleink gyakran maguk is olyan családban nőttek fel, ahol az erőszak volt a minta. Felnőttkori viselkedésük jórészt annak a közvetlen megismétlése, amit gyermekkorban átéltek, megtapasztaltak. A példaképük az erőszakos ember volt. Az erőszak volt az egyetlen eszköz, amivel megtanulták kezelni a problémáikat és az érzéseiket.

Erőszakos szüleink óriási érzelmi hiányokkal és kielégítetlen szükségletekkel lépnek a felnőttkorba. Gyerekként bennünket gyakran pótszülőknek tekintenek, akik majd kielégítjük azokat az érzelmi szükségleteiket, amelyeket saját szüleik sosem elégítettek ki. Feldühödnek, ha nem tudunk megfelelni ezeknek az igényeknek, és ilyenkor rajtunk töltik ki tehetetlenségüket. Ezekben a pillanatokban még inkább a pótszülő szerepét játszatják velünk, hiszen igazából a saját szüleik iránt éreznek dühöt.

A testi fenyítést elkövető szülőknek sokféle típusa van, a skála legsötétebb végén azok vannak, akiknek mintha kifejezetten azért lenne gyerekük, hogy kegyetlenkedhessenek velük. Sokan közülük úgy festenek és viselkednek, mint az emberi lények, valójában azonban olyan szörnyetegek, akikből hiányzik minden olyan érzés, amely emberré tesz bennünket. Ezeket a szülőket lehetetlen megérteni, viselkedésükben nincs semmiféle logika.

Mindnyájunkban a szülőkkel való kapcsolat alapján alakul ki, hogy másoktól milyen bánásmódra számítunk. Ha ez a kapcsolat jórészt az érzelmi gondoskodásra, a jogok és érzések tiszteletben tartására épül, úgy növünk fel, hogy másoktól is ugyanezt várjuk.
Ezek a pozitív várakozások teszik lehetővé, hogy felnőtt kapcsolatainkban nyitottak legyünk. De, ha gyerekkorunk állandó szorongás, feszültség és fájdalom közepette telik, negatív várakozások és merev védekező mechanizmusok alakulnak ki bennünk. Érzelmi páncélba burkolózunk, senkit sem engedünk közel magunkhoz. Ez a páncélzat azonban inkább börtönnek bizonyul, mintsem védelemnek.

Sok szülő hiszi, hogy a gyerekek lényükből fakadóan rosszak. Hiszik, hogy egy kemény veréssel megakadályozható, hogy gyerekként rossz útra térjünk. Ilyeneket hallani tőlük: „Én is a főzőkanálon nevelkedtem”, vagy „Meg kell tanulnia, ki az úr a házban”, vagy „Meg kell tanulnia, mi jár azért, ha nem fogad szót”. Más szülők azzal magyarázzák a verést, hogy az a felnőtté válás elengedhetetlen rítusa, amitől gyerekként keményebbek, bátrabbak, erősebbek leszünk. Abszurditás azonban azt gondolni, hogy a testi fenyítésnek bármilyen pozitív hatása van. A testi fegyelmezés még a konkrét, valóban nemkívánatos viselkedés esetében sem igazán hatásos. A verések csupán átmeneti elrettentésre szolgálnak, bennünk pedig heves haragot, bosszúról való fantáziálást és önutálatot váltanak ki.

Meg olyan konfliktus megoldási minta beépítését eredményezik, amelyhez felnőttként, várhatólag, mi magunk is gyakran nyúlunk majd. Így, amit magunkkal hozunk, továbbadjuk.

Amikor szavakkal bántanak

A szavaknak hatalmuk van, boldoggá tesznek, vagy fájdalmat okoznak, irányítanak akkor is, ha régen elhangzottak, ha már csak a tudattalanban „nyugszanak”. A szavakkal okozott fájdalmak sokszorta tovább élnek bennünk elevenként, mint a fizikai fájdalmak, amelyeket szándékosan vagy nem szándékosan okoztak nekünk.

A gyerekkorban elszenvedett szavakkal bántás egy életre útitársunkká lesz. Sajnos, még ma is megőrzött és ápolt hagyomány, hogy a gyerekek fegyelmezését a család magánügyének tekintik. Annyi történt ugyan, hogy számos szervezet felismerte, a gyerekeket érő testi sérelmek és szexuális zaklatások ellen hathatós intézkedésekre van szükség, de azokért a gyerekekért, akiket szavakkal bántanak, ma még a leggondosabb hatóságok sem tehetnek semmit.

A legtöbb szülő időnként sértő módon szól a gyerekéhez. Ez nem feltétlenül jelent szavakkal történő bántást. Az a káros, ha a gyermek külsejét, intelligenciáját, képességeit vagy emberi értékeit gyalázó rendszeres verbális támadások érik a gyereket. Vannak szülők, akik nyíltan és gonosz módon becsmérelnek bennünket gyerekként. Akár lehülyéznek, vagy rondának neveznek bennünket. Azt is mondhatják, hogy bárcsak ne hoztalak volna a világra. Nem törődnek érzéseinkkel, és azzal, hogy hosszú távon milyen hatást fejtenek ki énképünk alakulására. Mások - nem ennyire közvetlen formában - heccelő, sértő gúnynevekkel, lekezelő kijelentésekkel támadnak folyamatosan. Az ilyen szülők a sértést gyakran humorral próbálják leplezni. Ártatlannak tűnő tréfákat sütnek el a mi számlánkra: „Akkora a füled, hogy akár szamárnak is elmehetnél”. „Te biztosan nem álltál kétszer sorba, amikor az észt osztogatták.” Sokan a szülők közül útmutatásnak álcázva osztogatják sértéseit. Kegyetlen és megalázó megjegyzéseiket különféle racionalizálásokkal igazolják, mint például: „Azon igyekszem, hogy jobb embert faragjak belőled”. Mivel ezeket a sértéseket a nevelés álcája leplezi, különösen megnehezítik számunkra gyerekként, hogy felismerjük romboló hatásukat.

Bár a barátok, testvérek, ismerősök és ismeretlenek sérülést okozhatnak megalázó megjegyzéseikkel, gyerekként a szüleinkkel szemben vagyunk a leginkább kiszolgáltatottak. Hiszen ekkor a világunk középpontjában ők állnak. Márpedig, ha a mindentudó szülők folyton azt mondják, hogy „hülye vagy”, akkor az úgy is van. Ha az apánk vagy az anyánk mindig azt mondogatja, hogy „semmirekellő vagy”, akkor az az igazság. Gyerekként nincs minek alapján kétségbe vonnunk ezeket az ítéleteket. A gúnyolódást és a vicces túlzásokat egyaránt szó szerint vesszük. Nem tudunk eleget a világról ahhoz, hogy felfogjuk: szüleink csak viccelnek. Mindannyian sütöttünk már el vicceket mások számlájára. Az ilyen tréfák legtöbbször ártatlanok. Ártalmassá lesznek viszont, ha gyakorivá válnak, egyfajta nevelési attitűdökként használják őket. Kegyetlenségük és forrásuk az, ami sértővé teszik őket. Gyerekként el is hisszük és magunkba építjük azt, amit a szüleink mondanak rólunk.

Mindazonáltal szadista és embertelen dolog, ha szüleink kiszolgáltatott gyerekként a számlánkra viccelődnek. Ha nem is értjük mindig, hogy miért teszik ezt, de azt érezzük, hogy tárgyként kezelnek bennünket, mélységes fájdalmat okozva, ami láthatólag nekik nagyon jól esik.

Egy világot döntenek össze bennünk: amit biztosnak véltünk érezni - a szeretetüket -, semmissé lesz.

Szavakkal bántó szülők gyerekeként emberfeletti módon küszködünk, hogy elrejtsük, mennyire tehetetlennek érezzük magunkat. Felnőttkorukban sincs ez másképp, csupán a világ tágul ki körülöttünk, így félelmeinket, negatív várakozásainkat másokra vetítjük rá. Azt várjuk, hogy elutasítanak, kigúnyolnak bennünket elvárásaink, kívánságaink miatt. Kiszolgáltatottan éljük az életünket, abban a hitben, hogy alkalmatlanok vagyunk bármire is, miközben mindennapi kapcsolatainkban mindenkitől sértésekre és megaláztatásokra számítunk. Túlérzékennyé, gyámoltalanná leszünk, ezért az emberekkel szembeni bizalmat¬lanná válásunk szinte elkerülhetetlen.

A bennünk kialakult riadt, megfélemlített gyermeknek pedig így sehogyan sem sikerül felnőnie.


MEGJEGYZÉS:
Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe:
Gondolkodva érezni – érezve gondolkodni
Adalékok a nevelés pszichológiájához
Szerző: Dr. med. Sági Zoltán, neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus.
Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága támogatásával jelent meg Újvidéken 2012-ben az Árgus kiadásában. A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2018 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor