Tudta-e?
A legnagyobb ismert csillag 2.9 milliárd kilométer átmérőjű, a Napnál 2000-szer nagyobb.

58. szám - 2008. szeptember 29.

KINOLÓGIA

Bichon

Sorozatunkban egy-egy ismert kutyafajtát mutatunk be
www.kutya.hu

2
Ezen a néven egy kicsiny, rendszerint fehér ebecskékből álló kutyacsaládot értünk, melynek tagjai: a máltai, a bolognai és a havannai bichon, valamint a bichon frise.

A bichon (vagy pincs) az egyik legősibb hobbikutya, vagyis olyan négylábú barát, melyet pusztán a kellemes társaságáért tartottak, illetve tartanak. Évszázadokon keresztül fejedelmi udvarok lakója volt. Ám plüssállatkákra emlékeztető külseje ne tévesszen meg senkit: valójában keménykötésű, sportos, robusztus kutyáról van szó!

Cato intelmei

Apró termete nem akadályozta meg a bichont abban, hogy a legnagyobbak kedvence legyen. Hogy csak egy-két nevet említsünk: I. Ferenc francia, II. Fülöp spanyol király, Katalin, minden oroszok cárnője, valamint Madame Pompadour is a fajta feltétlen híve volt. Már az antik világban, például a fáraók Egyiptomában is különleges figyelemben részesítették a bichonokat. Arisztotelész is említést tesz róluk, Timon pedig, a hírhedett athéni embergyűlölő, a pompát és fényűzést kedvelő elpuhult szibariták fürdőbeli kísérőjeként írja le a selymes, fehér bundájú, apró kutyákat. A bichon divatja a rómaiakat sem kerülte el; erről tanúskodnak többek között Cato intelmei, melyeket a szép római patríciusasszonyokhoz intézett, akik vagyonokat költöttek a miniatűr jószágokra.

Sokáig a bichon volt a „gyöngeség” kutyája, a nőknek „fenntartva” – ezek az apró kutyák űzték el a semmittevő, léha szépasszonyok unalmát. Felbukkantak a leghíresebb festők vásznain is; elég, ha csak Brueghelt, Dürert vagy Goyát említjük.

Mindama nyomok ellenére azonban, melyeket a bichonok az idők folyamán az irodalomban, a történelemben vagy a művészetben hagytak maguk után, pontos eredetük máig is tudományos vita tárgya. Annyi a jelek szerint megállapítható, hogy mind a négy jelenleg létező változat egy tőről fakadt. A máltai hívei mindazonáltal kedvencüket tartják a fajta ősének. Állításuk szerint spanyol hajók hombárjaiban érkezett a Baleári- és Kanári-szigetekre. Szerintük a göndör szőrű, változat, vagyis a bichon frisé a máltai és a barbet vagy a máltai és az uszkár kereszteződésének eredménye. A bichon frisé rajongói ennek éppen a fordítottját állítják, mondván, a máltai a bichon frisének köszönheti megszületését!

A BICHON FRISÉ (Tenerife)

Intelligens, becsvágyó és pazarló volt Madame Pompadour, aki XV. Lajos kedveseként élt a francia udvarban. Az 1721-ben született párizsi asszony nemcsak a művészeteket és az irodalmat pártfogolta, de ő vetette meg a porcelánipar alapjait, s mindig újabb és újabb szórakoztató dolgokat eszelt ki királya számára. (Úgy mellesleg politikai rátermettségét is nem egyszer bizonyította.) Mindig ott volt, ahol éppen szükség volt rá, de ritkán jelent meg kedvence, egy bichon frisé nélkül. A francia hölgyek lelkesedtek érte, és persze mind utánozni akarták. Egyebek mellett ehhez tartozott az is, hogy egy ilyen boglyas fejű „hógolyót” tudjanak lábaik mellett.



A fajtát tengerészek fedezték fel a Kanári-szigeteken és hozták magukkal Európába, ahol öt változatát tenyésztették ki: ez volt a máltai, a havannai, a kis oroszlánkutya, a bolognai és maga a bichon frisé, melyet Madame Pompadour idejében még Tenerife (Teneriffa) kutyának hívtak. Csak később keresztelték bichon frisé névre (frisé = göndör, bodorított, bolyhos). Ezeket a kutyákat sokáig félreismerték; évszázadokon át ölebekként vándoroltak egyik fényes szalonból a másikba, ahelyett, hogy komolyan vették volna őket, mint egykor őseiket, azokat a vízispánieleket, amelyek mint vadászó és jelzőkutyák szereztek maguknak nevet és tekintélyt. Pedig helyes tartás és bánásmód (nevelés) mellett ez a kutya ragaszkodó, szívós és ravasz fickó, mellyel, mint azt a franciák mondják, „akár lovat is lehet lopni”!

A frisé vonzó megjelenésű, elegáns, víg kedélyű, merész és életvidám eb. Amióta az 1970-es évek végén félmerült az ismeretlenség homályából, széles körben lelkes hívekre talált. Bátor és kemény társasági kedvenc, a norvég parasztok pedig rájöttek, hogy még birkaterelésre is kiképezhető.

Szép küllemű, elegáns kutya. Fejformájára jellemző, hogy a koponyai rész hosszabb, mint az arcorri rész. Stopja nem túl kifejezett. Szeme kicsi, sötétbarna. Lelógó füle hosszú, de nem annyira, mint az uszkáré, s finom, göndörödő szőr borítja. Mellkasa fejlett, hasát agárszerűen felhúzza, ágyéka széles, izmos. Végtagjai egyenesek, vékony csontozatúak. Farkát kissé felemelve, a háta félé hajlítva hordja, anélkül, hogy kunkorítaná. Karmai olykor fehérek, bár a tenyésztők jobban kedvelik, ha feketék. Szőre finom, selymes; lazán, dugóhúzószerűen csavarodó. Színe fehér.

A MÁLTAI (Bichon Maltese)

Történetének krónikása már a kezdet kezdetén beleütközik a problémába, honnan kapta nevét a fajta: Málta szigetéről vagy Melita szicíliai városról? Valamelyest mindkét feltevés alátámasztható. I. Erzsébet idején dr. Johannes Caius a következőt írta a máltairól: „Melitinek neveztetnek, Málta szigetéről... Csakugyan igen kicsinyek és főként asszonyok örömére és kedvtelésére tartatnak a szebbik nem karjában, kebelében és ágyában...” Igen ám, de már ezerötszáz évvel azelőtt, Kr.e. 25-ben azt írta Strabo: „Van egy város Szicíliában, Melita, ahonnan nagy számban szállítják a kereskedők a Canis Melitei nevű csinos kutyát.”

Mellesleg Strabo idején bizonyítottan létezett egy máltai ebecske Málta szigetén: Publius római kormányzó kedvence volt, és Issának hívták. Egy kortárs költő így áradozott róla: „Issa mókásabb, mint Catulla (Lesbia) verebe, Issa tisztább, mint a gerle csókja. Issa kedvesebb, mint egy szűz leányka. Issa drágább, mint India ékkövei.”

Az irodalmi hivatkozásnál érdekesebb – mert hitelesebb – az a tény, hogy máltai a főszereplője Sir Edwin Landseer egyik festményének is. Landseer egyébként prófétának gyöngébb volt, mint festőnek, mert a képnek ezt a címet adta: „A fajta utolsó képviselője”. Az 1840-es jóslat tévesnek bizonyult: a fajta él és virul! Nem véletlenül, hiszen a máltai szép és elbűvölő teremtés. Ritka jó természetű, ám meglehetősen titokzatos kutyácska. Feltétlen ura saját életének, soha nem alázkodik meg. Mindez nem jelenti, hogy konok, makacs lenne. Mint minden intelligens és jól nevelt kutya, rugalmasan alkalmazkodik a társas élet kényszerítő körülményeihez.

A máltait – mint már említettük – régebben máltai pincsnek hívták honi berkekben. Manapság inkább a „bichon maltaise” vagy „bichon maltese” nevet használják. Mindkettő jó, de talán még szerencsésebb a „máltai selyemkutya” elnevezés. Ez a kis arisztokrata rendkívül játékos, vidám lélek. Szikrázó jókedv, kedvesség és elnyűhetetlen életerő jellemzi. Nagy kópé, törhetetlen életkedve átragad környezetére is. A gyerekek ideális játszópajtása, idegenekkel szemben viszont meglehetősen zárkózott.

Ennek az elragadó kis koboldnak talán egyetlen hátránya, hogy – ha azt akarjuk, hogy teljes szépségében tündököljék – szőrzetének ápolására, fésülésére naponta időt kell szakítanunk. Ráadásul ha nem akarjuk törni-tépni a bundáját, féltő gonddal kell eljárnunk. Viszont a rendszeresen fésült máltai ritkábban igényli a fürdetést.

Elegáns, szép küllemű eb. Feje szögletes, stopja kifejezett, orrtükre fekete. Szeme barna, füle hosszú, magasan tűzött, fejéhez simulva lelóg. Nyaka lebernyeg nélküli, magasan illesztett; törzse téglalap alakú; háta egyenes, hosszú; ágyéka rövid, feszes; fara egyenes; mellkasa széles, a könyöke alá ér. Lábai rövidek, egyenesek, párhuzamosak. Mancsa kicsi, kerekded. Farkát a hátára kunkorítja. Szőrzete hosszú, bőséges, selymes, színe hófehér. A kanok marmagassága 21–25 cm, a szukáké 20–23 cm. Súlya 2–4 kg.


A BOLOGNAI (Bichon bolognese)

A máltaira rendkívül hasonlító, olasz származású bolognai a középkorban alakult ki, s bár az észak-olaszországi Bologna városa után nevezték el, valójában inkább dél-olasz bichonoktól származik.



A fajtáról 1200 óta vannak feljegyzések, amelyek előkelő, régi származását dokumentálják. Ezek bizonysága szerint a bolognai ugyanolyan szerepet töltött be az olasz reneszánsz uralkodók családjai és az arisztokrácia körében, mint a máltai, kiváltképpen a Mediciek, Gonzagák udvartartásában.

A szeretetre méltó, gyöngéd bolognai némileg tartózkodóbb, félénkebb, mint népszerűbb unokatestvére, a bicon frisé. Fehér, gyapotszerű bundája meleg klímaviszonyok közötti tartásra is alkalmassá teszi. Keresi és kedveli az emberek társaságát, s szoros kapcsolatot alakít ki gazdájával. Pajkos, játékos, könnyen kezelhető ebecske.

Nagy előnye, hogy nem túl hangoskodó, nem ugatós. Idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan, ezért tenyésztői szerint jelzőkutyának is alkalmas.

Kistermetű, négyzetes alakú, harmonikus felépítésű kutya. Koponyája kissé ovális, szeme viszonylag nagy, sötét okkersárga színű. Füle hosszú és lelógó, hosszú szőr borítja. Mellkasa eléggé mély, háta egyenes, fara széles, enyhén lejt. Farkát a hátára hajlítja. Szőrzete hosszú, pelyhes, nagyon sűrű; egyformán fedi egész testét, csupán az arcorri részen rövidebb. Színe hófehér, minden folt vagy árnyalat nélkül. A kanok marmagassága 27–30, a szukáké 25–28 cm. Súlya 2,5–4 kg.

A HAVANNAI (Bichon Havanese)

A bichon család legnagyobb termetű, ennek ellenére nagynak egyáltalán nem mondható tagja. Bichon Havanais, illetve Havana Silk Dog (havannai selyemkutya) néven is ismerik. A Földközi-tenger medencéjének vidékéről kerülhetett későbbi származási helyére, Kubába. A fajta valamikor az 1700–1800-as években alakult ki. Eredetére nézve pontos adatokkal ugyan nem rendelkezünk, de nagyon valószínű, hogy kis termetű uszkárokkal pároztatott bolognaiaktól vagy spanyol tulajdonban levő máltaiaktól származtatható.

A forradalmak közismerten nem kedveznek a kutyáknak. Az új rendszer a tisztavérű fajtákban gyakran az uralkodó osztály szimbólumát, „totemállatát” látja. A történelem erre számos szomorú példát szolgáltatott. Mint tudjuk, a francia, az orosz, a kubai s a kínai forradalmakat követően az addig nagy becsben tartott fajtákat a szó szoros értelmében vagy passzív módon megsemmisítették. Így járt a havannai is, mely Kubában ma ritka, mint a fehér holló, de szerencséjére Amerikában a tenyésztők felkarolták a fajtát, így ma már világszerte ismerik, ha annyira nem is, mint népszerűbb „testvéreit.” Az olykor félénk, ám mindig gyengéd és fogékony havannai természeténél fogva nagyszerű társasági kutya, különösen a gyerekek odaadó játszótársa.

Teste arányos, feje rövidebb, mint például a máltaié, koponyája viszonylag széles. Szeme közepesen nagy, sötétbarna. Orrtükre fekete. Füle hegyes, a fejéhez simulva lelóg, kissé ráncos. Törzse hosszú, izmos. Végtagjai rövidek, egyenesek, párhuzamosak, megfelelően izmosak. Farkát, melyet hosszú, selymes szőrzet borít, fölemelve, pásztorbot alakúra hajlítva hordja. Szőrzete az egész testén hosszú, sima, könnyű, selymes, a vége könnyedén göndörödik. Színe teljesen fehér, illetve vajszínű, néha gesztenyeszínű foltokkal tarkított. Marmagassága 20–28 cm, súlya maximum 3–6 kg.

A bichonok tartása

A bichonok, e kis fehér szőrpamacsok megjelenése ne tévessze meg azt, aki ilyen kutyát választ magának négylábú társul. Bár erős a kísértés, ne essünk abba a hibába, hogy naphosszat babusgatjuk, órákig a karunkban tartjuk őket; ne engedjünk szeszélyeiknek! Látszatra ugyan olyan törékenyek, hogy az ember hajlamos félteni őket „gyenge egészségük” miatt. Ám még ha nem is vehetik fel a versenyt az északi fajták és a pásztorkutyák legendás állóképességével és szívósságával, azért igen jó fizikumú, kemény, állóképes kis jószágokról van szó. Különösebb gond nélkül elélnek 15 évig, s gyakran megérik a 18–20 évet is! Bár nagy távolságok megtételére nem alkalmasak, napi fél- vagy egyórás sétának igenis örülnek, sőt egyenesen elvárják. Azért ne fárasszuk ki őket, az árthat nekik. A bichon a gazda távollétében is jól elvan magában. Nincs benne bosszúérzés, tehát nyugodtan magára hagyhatjuk, nem kell attól tartanunk, hogy hazaérve lakásunkat fölfordítva találjuk.

Ne féljünk kiengedni bichonunkat a szabadba – kitűnő közérzetük lesz hideg időben is! Ha a hőmérő higanyszála lesüllyed, adjunk rá gyapjútakarót. A nagy hőséget viszont származásuk ellenére nem szeretik, nem tesz jót bundájuk ápoltságának sem.

Napjában kétszer adjunk kiskutyánknak enni. Húsporciója 80–90 gramm (illetve ennek megfelelő táp); ezt a mennyiséget két és fél éves kortól már némileg csökkenthetjük. A csokoládé és a sütemény száműzendő! Ne adjunk kedvencünknek szószokat, mártásokat sem, mert ez az ekcéma biztos forrása!

A bichont hetente átlag kétszer fésüljük meg; megteszi a fémfésű is, a máltainál azonban inkább sörtekefét alkalmazzunk. A fésülés, kefélés alapvető fontosságú, elmulasztása esetén kutyánk hamarosan szőrlabdához lesz hasonló, kiváltképp a bichon frisé. Adott esetben, ha a bunda még nincs kritikus állapotban, próbálkozhatunk olivaolajjal, ám ha hosszú ideje elhanyagoltuk a szőrápolást, egyetlen megoldás marad: a szőrt tetőtől talpig le kell nyírni! Fürdetésre csak akkor van feltétlenül szükség, ha a kutya rendkívül piszkos lett. A túl gyakori fürdetés kárt okoz a bőrvédő zsírrétegben, s hámlást idéz elő.

A másik kritikus pont a szem. Tisztogatása mindennapos feladat. Első lépésként egyenként fölemeljük a szemet takaró szőrszálakat (nem kell csipesz, megteszi az ujjunk is), aztán eltávolítjuk a váladékot. Ennek érdekében gondosan zárjuk le a szemet, s ott, ahol a könnyezés barnás pettyeit látjuk, kenjük be a szőrt egy kis bórsavval.

A pincs rendben tartása napi tíz percet – negyedórát vesz igénybe időnkből, de végül is ez az eredményhez képest elenyésző „befektetés”!
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor