Mi a veszélyes hulladék?

Sokat hallottunk, hallunk és fogunk hallani a veszélyes hulladékokról. Mindennapjainkat érintő helyeken bukkannak fel, sőt a korábban veszélyesnek nem minősülő hulladékok látszólag egyik napról a másikra veszélyessé válnak. Számos cikk, hír foglalkozik a témával, szakértőket szólaltatnak meg, de arról, hogy mi okozza a kárt, honnan erednek és mi történik a veszélyes hulladékokkal, csak ritkán hallunk. Fontos tehát tudnunk, hogy mi az, amit veszélyes hulladékként emlegetünk.

"Veszélyes hulladék az a hulladék, amely, vagy amelynek bármely összetevője, illetve átalakulás-terméke a vonatkozó jogszabályban meghatározott veszélyességi jellemzők valamelyikével rendelkezik és a veszélyes összetevő olyan koncentrációban van jelen, hogy azzal az élővilágra, az emberi életre veszélyt jelent, illetve nem megfelelő tárolása és kezelése esetében károsító hatást fejt ki."

Fontos hangsúlyozni az átalakulás-terméket, mert gyakran ez a tényező a meghatározó a veszélyességi besorolás tekintetében. A lebomló szerves vegyületek, a kémiai átalakulás során olyan bomlásterméke(ke)t eredményeznek, amely(ek) indokolják a veszélyességi besorolást. A veszélyes hulladékokat a vonatkozó kormányrendelet szabályozza és sorolja veszélyességi osztályokba (I-III.). A rendelet mellékletében szereplő jegyzék három veszélyességi osztályt különböztet meg és azokat eredetük szerint jelöli meg. A jegyzékben a hulladékok az alábbi fő csoportokba sorolva szerepelnek:

Növényi és állati eredetű hulladékok
Ásványi eredetű hulladékok
Kémiai átalakulás hulladékai
Települési és intézményi veszélyes hulladékok

A hulladék kifejezés gyűjtőfogalom, ami nagyon is gyakorlatias célokat szolgál, de nem tudományos definíció. Egy néven nevezzük azokat a dolgokat, anyagokat, amelyeket valaki a közvetlen környezetéből valami miatt el kíván távolítani. Ezeknek a mennyisége folyamatosan nő, ahogy a gazdaság, és annak motorja, a fogyasztás is folyamatosan növekszik. Egyre több, egyébként újrahasznosítható hulladék kerül olyan környezetbe, ahol veszélyes hulladékká alakul át, egyre nagyobb problémát, fejtörést okozva a kérdést kutató tudósoknak szakembereknek.

Szemléletesen: veszélyes hulladéknak minősül a legártalmatlanabb papír zsebkendő is, ha egy fertőző beteg fújta bele az orrát, de a háztartási hulladékban a műanyag palack is, ha mellette szerves, lebomló anyagok vannak (halkonzerv, banánhéj, eldobható pelenka, stb.).

Ezért lehet számtalan érvet felsorakoztatni a szelektív hulladékgyűjtés mellett, de legalább ennyire fontos kérdés, hogy mi legyen a szelektíven gyűjtött szeméttel? Háttéripar, feldolgozó kapacitás nélkül nem ér sokat az erőfeszítés. Ahhoz, hogy a szelektív gyűjtés megoldható legyen, csökkenjen a keletkezett hulladék mennyisége és kevesebb veszélyes hulladék terhelje a környezetet, a háztartási hulladékot termelőknek (a háztartásoknak) kompromisszumokat kell kötniük a jövő generációk életfeltételeinek biztosítása érdekében.



SZÁRAZELEM ÉS SÜTŐZSIRADÉK

Szárazelem

A háztartásokban és munkahelyeken egyaránt rendkívül gyakori, hogy napi használati tárgyainkat szárazelemmel működtetjük. Ceruzaelemet, bébi-, góliát- vagy laposelemet használunk például a falióra, a távirányító, a táskarádió, de még a házi vérnyomásmérő készülék működéséhez is. Amikor ezek az elemek kimerülnek, jelenleg a legtöbb ember automatikusan a háztartási vagy irodai szemétgyűjtőbe dobja, így azok bekerülnek a települési szilárd hulladékba, nem pedig elkülönítve a veszélyes hulladékok közé.
Az elhasználódott szárazelem veszélyes hulladék! Ha a háztartási szemétbe kerül, károsítja, szennyezi környezetünket, a vizeket, az erdőket, az élővilágot.

Használt sütőolaj, zsiradék és elektronikai hulladék

Manapság a háztartások jelentős részében nem sütnek-főznek minden nap, és ugyan átalakulóban vannak a táplálkozási szokások, ám Európai összehasonlításban így is jelentős az egy főre jutó étkezési olaj-, illetve zsiradék-felhasználás. Az egészségmegőrzés szempontjait most hagyjuk a vizsgálandó szempontok körén kívül, irányítsuk figyelmünket a termékpálya azon szakaszára, amikor az olaj/zsír elhasználódott és további konyhai felhasználásra már nem alkalmas.

Mi történik vele?

Szégyenkezve bár, de biztos sokan bevallják, hogy jobb híján a WC-be, lefolyóba öntik. Ez nem megoldás, hanem a rövid távú gondolkodás tipikus példája, hiszen tudjuk, hogy az olaj a víz felszínén marad, egyidejűleg végig beolajozza, zsírozza a vízvezetékeket, odacsalogatva rovarokat, bogarakat, (például szokatlan méretű, a körülményekhez alkalmazkodó óriáscsótányokat) stb. amelyek azután évekig lakmároznak a folyamatosan pótolt energiadús tápanyagból.

Tehát a lefolyó, illetve a WC kilőve. A háztartásban keletkező ilyen jellegű hulladékra minden egyéb megoldás környezetkímélőnek tekinthető, kivéve természetesen, ha a használt olajat a flakonnal együtt elhajítjuk az erdőszélen.

Mit tegyünk tehát?

Néhány tipp:
Gyűjtsük a használt sütőolajat, zsiradékot nagyobb tárolóedényben! Keressük az alternatív megoldásokat! Kérdezzük meg a lakóhelyünkhöz közeli kifőzdéket, éttermeket, hogy ők mit csinálnak az olajjal (ez arra is jó, hogy eldöntsük, akarunk-e olyan étteremben fogyasztani, ahol nem veszik figyelembe a környezetvédelmi előírásokat) és ha szervezetten gyűjtik, akkor érdeklődjünk arról, miként csatlakozhatnánk mi is a használt zsiradék gyűjtéséhez.
A használt sütőzsiradék energetikai hasznosítása egyszerű és költségkímélő, legfeljebb az égett olaj szaga nem túl kellemes. Ha valaki rendelkezik olajtüzelésű kazánnal, kályhával akkor ez is megfelelő hasznosítást jelenthet.
…és az elektronikai hulladék?

Nézzük csak, tulajdonképpen mit is sorolunk ebbe a kategóriába?
Minden olyan elektronikai termék, amit már nem használunk, a pincéből, a padlásról, a lakás zegzugaiból előkerülve a háztartási hulladéktároló edényben végzi. Ez lehet tranzisztoros rádió, TV, számológép, és arányában a legnagyobb hulladékforrás, a PC, a személyi számítógép valamennyi tartozékával együtt.

Valószínűleg senki sem vitatja, hogy a PC-k egyre szélesebb körű használata mindannyiunk életét megkönnyíti. Természetes az is, hogy az igény állandóan növekszik az újabb és jobb gépek iránt, amelyeket a gyártók rendkívül gyorsan követnek is. Kezdetben a winchester-kapacitás egy mai gép RAM-teljesítményét sem érte el, és a gyártók arra is gondosan ügyeltek, hogy az új gépek, alkatrészek a régiekkel ne legyenek kompatibilisek. Így egy-egy masina rövid idő alatt elavul(t) és az új programok futtatásához elengedhetetlen az fejlettebb, komplexebb gépek beszerzése. Ezek manapság már néhány hónap múlva ismét elavultnak számítanak, és így tovább. De mi történik azzal a rengeteg integrált chippel és integrált áramkörrel, fémházzal, alaplappal, és a többi elektronikai hulladékkal, ami a folyamatos cserék, bővítések során keletkezik? Gondoljunk bele, hány klaviatúra, egér és egyéb kiegészítő van az irodákban és az otthonokban, mennyi lehet Európában vagy Japánban? Ezek fokozódó mértékben szorítják ki az egyéb hulladékokat és sokan azt jósolják, hogy a világ ebbe fullad majd bele. Természetesen a gyártók részéről már megindult valamilyen kooperáció, a szabványosítás és kompatibilis termékek gyártása, illetve ezek forgalmazása gazdasági kényszer lett. Azonban azt is látni kell, hogy ez korántsem megoldás olyan mértékű kibocsátás mellett, ami napjainkban tapasztalható. A lavinát megállítani nem tudjuk, de vállalati és egyéni szinten is sokat tehetünk azért, hogy a mások számára még használható számítógépek és alkatrészek ne legyenek a földbe temetve.

Ha meguntuk, kinőttük használt masinánkat, több lehetőségünk van:

Adományozzunk! Vigyük el a legközelebbi iskolába, számunkra szimpatikus non-profit szervezethez, önkormányzatokhoz, ott biztosan tudják használni.
Számos PC-forgalmazónál új gép vásárlására esetén használt gépek leadásakor komoly kedvezményet kaphatunk. Régi gépekből egy-egy megújult számítógép állítható össze és segítségükkel gyerekek, felnőttek ismerhetik meg a számítógépek használatát.

ELEKTRONIKAI HULLADÉK



Az elektronikai hulladékok veszélyességének érzékeltetésére és a problémakör vázolására olvasható az IT-BUSINESS 2003. szeptemberi számában egy érdekes, szakmailag megalapozott helyzetelemzés:

Szemétdombon az informatika?
Az elektronikai és számítástechnikai eszközök gyors avulása miatt egyre növekszik az értéktelenné váló berendezések és alkatrészek mennyisége. A kiselejtezett készülékek azonban veszélyes hulladéknak számítanak, s ekként kellene kezelni őket.

Korunkban, amelyre az amerikai gazdaságfilozófia kitalálta a "fogyasztói társadalom" ideológiát, egy termék annál értékesebb, minél korszerűbb, vagyis minél hamarabb le tudunk cserélni vele egy régebb óta használt, előzőleg vásárolt terméket. Különösen így van ez a számítástechnikai iparban, amelynek léte nélkül nem lenne működőképes az élet egyetlen szektora sem. Ami ma a mikroelektronikában a csúcstechnikát jelenti, az holnapra már elöregedett, elavult termék, holnaputánra pedig értéktelen hulladék. A legnagyobb gyártók egymással versenyezve próbálják lerövidíteni egy-egy termék élettartamát. A piac egyre nagyobb kapacitású gépeket igényel; a legújabb programokat csak a legmodernebb gépeken lehet használni, az új szoftverek pedig egyre nagyobb tárolókapacitást igényelnek.
Az elektronikus szemét mennyiségéről csak nagyon közelítő becslésekkel rendelkezünk. Eszerint Európában a legnagyobb mennyiség Németországban keletkezik, hozzávetőleg 1.2 millió tonna évente, ezt követi Olaszország 750 ezer tonnával, a többi OECD - tagországban 200 ezer tonna alatt van az e-hulladék tömege.



Az ökológusok számára azonban nem elsősorban a hulladék mennyisége jelenti a problémát, hanem azok a hiányzó intézkedések és technológiák, amelyek révén a hulladék keletkezését el lehetne kerülni, és amelyekkel meg lehetne oldani a hulladék visszaforgatását és újrahasznosítását. Az elektromos készülékek nagy része a kommunális hulladékban végzi pályafutását, amivel együtt vagy a hulladéklerakóba, vagy a szemétégetőbe kerül.

Ha a villamosipari és elektronikus hulladékok normál szemétégetőbe kerülnek - a különféle műanyagok és az azbeszt mellett a periódusos rendszernek csaknem fele benne van ezekben a készülékekben -, a káros égéstermékek levegőbe jutása beláthatatlan egészségügyi hatással járhat.

Egyelőre csupán 4 százalékát teszi ki a kommunális hulladékmennyiségnek az elektronikus eredetű hulladék, ez, a prognózisok szerint, öt éven belül már 30 százalék körüli lesz. Figyelembe véve, hogy a jelenlegi mennyiség depóniákba - tárolóhelyekre - kerül, a több mint hétszeres várható mennyiségi növekedés mindenképpen szükségessé teszi a hasznosítás mielőbbi megoldását. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a hulladéklerakókban található nehézfémek 70 százaléka kidobott elektronikai készülékekből származik, s a belőlük kioldódó anyagok közül számos különösen veszélyes az élővilágra és az emberi egészségre.

A hulladékok keletkezésének elkerülésére, de legalábbis mérséklésére másodlagos hasznosítási lehetőségeket kell felkutatni. Az az elektronikus eszköz, amely eredeti működési helyén már nem elég korszerű, egy másik helyen még használható. A végleg elhasználódott készülékek visszavétele viszont számos problémát vet fel. Ezek közül a legfontosabb az, hogy ki fizesse meg az ártalmatlanítás költségeit. Ennek megoldására vállalkozik a villamos és elektronikus eszközök hulladékainak (Waste Electrical and Electronic Equipment, WEEE) ártalmatlanításával kapcsolatos európai uniós direktíva.

Az Európai Unió országaiban 2005 januárjától az Európa Parlament által 2003. január 27-én elfogadott irányelvek (Directive of the European Parlament and the Council on Waste Electrical and Electronic Equipment and on the Restriction of the Use Certain Hazardous Substances in Electrical and Electronic Equipment) és az elektromos és elektronikus eszközökre vonatkozó kategóriák lesznek kötelező érvényűek. Ennek értelmében többek között 2006. július 1-jétől tilos az elektronikában az ólom, a higany, a kadmium, a hat vegyértékű króm és a halogénezett lánggátlók használata.

A 2003. február 13-án érvénybe lépett EU-direktívák rendelkezéseinek teljes végrehajtására közel 6 év áll a tagországok rendelkezésére. Az első határidő 2004. augusztus 13-a volt, eddig az időpontig valamennyi tagországnak át kellett vennie a jogszabály rendelkezéseit saját törvénykezésébe. Ettől az időponttól számított további egy év állt a nemzeti hatóságok rendelkezésére, hogy az elektromos és elektronikus készülékek hulladékairól rendelkező törvény előírásainak megfelelően biztosítsák a kiselejtezett eszközök térítésmentes visszavételének lehetőségét, valamint a készülékek gyártói által finanszírozott begyűjtés, kezelés, hasznosítás és hulladéklerakás rendszerét.

A gyártók egyénileg felelősek az általuk 2005. augusztus 13-a után gyártott minden berendezésért, de az ennél korábban piacra dobott, ám nem a háztartási hulladékba került eszközök ártalmatlanítási költségeit is nekik vagy a hulladék tulajdonosának kell állnia.
Az üzleti szektor számára nagy mennyiségben értékesítő gyártók azonban máris berzenkednek a WEEE - direktíva ezt elrendelő passzusa ellen, mert az utóbbi idők eladási visszaesése miatt a gondoskodás kötelezettsége a korábban eladott és hulladékká vált berendezésekről tovább rontaná piaci lehetőségeiket - jóllehet a kezelési költségeket 10 éven át beépíthetik új gépeik árába. A gyártóknak az Európai Bizottsághoz benyújtott javaslata szerint a kiselejtezett eszközök pótlására megvásárolt új berendezések gyártói viselnék a lecserélt berendezések hulladékkezelési költségét. Ha a leselejtezéssel egy időben nem vásárol új készüléket, akkor a felhasználónak kellene állnia a hulladékkezelés költségét.

Stációk

A következő fontos határidő 2006. december 6-a. Erre az időpontra a 25 EU - tagországban a begyűjtött elektronikai hulladék mennyiségének lakosonként el kellett érnie az évi átlag 4 kilogrammot, országosan pedig meg kell haladnia a 40 ezer tonnát. Ugyanerre az időpontra a berendezések gyártói számára is van kötelezettség: biztosítani kell a kategóriánként változó mértékben előírt hulladékújrahasznosítási rátát.

Az utolsó kitűzött határidő 2008. december 31-e, amikorra az EU új begyűjtési kvótát és hasznosítási rátákat határoz meg. Lehetőség nyílik majd az eszközök ismételt használatát figyelembe vevő új kvóták meghatározására is.

Az uniós irányelveknek megfelelően elsőrendű feladat az érdekeltség megteremtése a visszavétel és a begyűjtés területén. A technikai lebonyolítás elősegítésére a gyártók külön szervezetet is létrehozhatnak, de a hulladék csak engedéllyel rendelkező, ellenőrzött kezelőhöz kerülhet. Az Európai Unió az újrahasznosítást támogatja, az éves tömeg 70-80 százalékát kell hasznosítani. Ennek érdekében a begyűjtést a gyártónak, forgalmazónak kell megoldania, és az eddigi gyakorlattól eltérően, a háztartásokból térítésmentesen kell átvenni a kidobásra ítélt eszközöket. Tájékoztatási kötelezettsége lesz mind a gyártónak, mind a forgalmazónak a készülékekben található veszélyes anyagokról, a hasznosíthatóság tényéről, valamint arról, hogy a kommunális hulladékba nem kerülhet a termék.

Újraalkalmazás (reuse)

Az elektronikai hulladékot egyébként háromféleképpen lehet hasznosítani.
A "reuse" a termék eredeti funkcióban, formában történő ismételt hasznosítását jelenti, a számítógép- és mobiltelefon-hasznosításnak jelenleg ez a szinte kizárólagos formája. Lényege, hogy a fizetőképes kereslet hiánya miatt kétszer, háromszor is gazdát cserél a készülék. Ezért a terméket, a nyugati felhasználókkal ellentétben, értéknek tekintik a tulajdonosok. A gépek hosszabb ideig maradnak egy-egy személynél, akár öt-hat évig is. A nyugati számítógép-használattal megegyező ideig csak a többnyire nyugati, tőkeerős cégek használják a gépeiket. Ők azok, akik két-három évenként cserélik le gépparkjukat. A készülékeket aztán vagy saját dolgozóiknak adják tovább, vagy alapítványoknak ajándékozzák.
Ugyanezen az elven működnek a kisebb számítógép-kereskedések is. Sok közülük némi térítés ellenében hajlandó átvenni a még használható, leselejtezett gépeket. Mobiltelefonok esetében is számos viszonteladó és kiskereskedés foglalkozik a régi készülékek vásárlásával és továbbértékesítésével.

Az egyik szolgáltató által begyűjtött és leadott telefonok például egy hulladékkereskedő vállalkozáson keresztül olyan fejlődő országok (Ukrajna, Szerbia, Románia) piacaira érkeznek, ahol még nem elég fejlett a mobiltechnológia (így halmozódik fel hazánkban a másodlagos hulladék!!!!!!). A már végleg eladhatatlan készülékek a belőlük kinyerhető alkatrészek miatt jelentenek értéket a feldolgozók számára. Végső soron azonban a mobiltelefonokból kinyerhető értékes anyag csupán az össztömeg néhány százaléka. A maradék jelenleg a hulladéklerakókba kerül.

A gép vagy alkatrészének újra használata tehát addig tart, ameddig végleg hulladékká nem válik. Ettől kezdve a sorsa már követhetetlen. Még a környezetvédelmi minisztériumoknak sincsenek adatai arról, hogy mit csinálnak a végleg leselejtezett készülékekkel, hány százalékuk kerül a kommunális hulladékba.

Ez a folyamat a hulladékhasznosítás teljes menetét magába foglalja - vagyis a begyűjtést, az előkészítést, az alapanyagelőállítást és a feldolgozást. Ebben a folyamatban a hulladékot vagy saját anyagában hasznosítják, vagy nyersanyagként dolgozzák fel újra, s végül az eredeti funkcióval megegyező vagy más termék előállítására használják fel. A feldolgozott hulladékból visszanyerhető alapanyagának akár 95 százaléka és tömegének 65 százaléka is.
Magas értékű másodlagos nyersanyagként újra felhasználható, végül a hulladékmaradék csupán 5 százalékának kell megoldani további sorsát. A feldolgozás tulajdonképpen kézi erővel történő szétszerelést jelent mindegyik cégnél. Ezáltal egyrészt megszabadítják a készülékeket a káros anyagoktól, másrészt kinyerik belőlük az értékesíthető anyagokat. A kézi szétszerelés lehetővé tesz a használható elemek érékének megőrzését, viszont nagyon idő- és munkaigényes folyamat. A bontási mélység növekedésével a szétszerelés költsége lényegesen emelkedik.

Az elektronikai hulladék legkönnyebben kinyerhető, legjobban értékesíthető és legösszetettebb részei azok a nyomatatott áramköri lapok, amelyek különböző fémeket tartalmazó szerelvényekből és nem recirkulálható műanyag és kerámia alkatrészekből állnak. Az összegyűjtött áramköri lapkák frakcionálását, illetve a fémtartalom kinyerését nyugat-európai kohókban végzik.

Hulladékhasznosítás (recovery)

Ebben a folyamatban a hulladék bármilyen egyéb, nem az anyagában történő hasznosítása történik. A hulladékhasznosításban a legnagyobb problémát a műanyagok okozzák. Ugyanis annyira különféle az összetételük, hogy az egységes hasznosítás lehetetlen, teljesen szét kell szedni a készülékeket különféle alkotóelemeikre. Ez rendkívül időigényes - és költséges - feladat, így csupán energetikai hasznosításban gondolkodnak, ami által viszont csak az égetéssel felszabaduló energiát lehet hasznosítani. A műanyagok tökéletes égéséhez legalább 1100 Celsius-fok szükséges.
A felületkezelésre használt égésgátlók miatt felszabaduló dioxinokat csak megfelelő füstgázmosó berendezésekkel lehet eltávolítani az égetőművekben.

Vágyak, feladatok

Az elkövetkező évek legfontosabb feladata lesz az alkalmazkodás az EU jogrendszeréhez, a kötelezettségek átültetése a gyakorlatba, illetve ennek befejezése után a feldolgozói háttér megteremtése. A jelenlegi gyakorlattal ellentétben, a használt készülék visszavételéért nem lehet a fogyasztótól semmilyen pénzt elkérni, azaz a problémát úgy megoldani, hogy a gyártó beépíti az árba hulladékká vált termékének feldolgozási költségét. Az elektronikai hulladék hasznosítása végül is nyereséges tevékenység. Van olyan területe, amelyik nagyon nyereséges, mint a mobiltelefoné, és van, amelyik csak szerényebb, például a számítógépeké.

Az európai uniós irányelv ugyanakkor lakossági hulladékról beszél, vagyis arról, hogyan vonjuk ki a kommunális hulladékból azt az elektronikus szemetet, ami miatt a kommunális hulladék is veszélyessé válik. Jó lenne, ha a forgalmazók nem a nagyfogyasztók selejtezéseire építenék teljesítési kötelezettségeiket, mert ez csak az előírt teljesítési feladataikat könnyítené meg, de nem teljesen felelne meg az irányelv célkitűzéseinek.
A könnyen hasznosítható hulladékoknak a nagyfogyasztóktól való begyűjtése jelentősen támogatja a hasznosító ipar kiépülését, hiszen a hulladék az ipar garantált nyersanyagellátását biztosítja viszonylag könnyen, kis ráfordítással. A feldolgozás ugyanis azonos hulladékhasznosító technológiát igényel a feldolgozóktól.

Recycling-falvak

Egyes ázsiai régiók gazdasága a számítógéphulladék-kereskedelemre épül. Kína egyes tartományaiban is kialakultak manufakturális recycling-falvak, ahol a hulladék hasznosítása és szortírozása folyik.
A környezetvédelmi szervezetek jelentései szerint több település megélhetése épül az országba behozott hulladékra. A műanyagot beolvasztják, az áramköri elemekből aranyat és egyéb fémeket vonnak ki, a még használható eszközöket pedig újraértékesítik. A munkahelyeken sokszor gyerekek is dolgoznak. A fellépő veszélyek: a munkában részt vevők egészségkárosodása és a környezet károsodása (talaj- és ivóvízszennyezés).

A szilícium-völgy alatt

Az elektronikus eszközök gyártásuk során is veszélyt jelentenek a környezet számára. Ismeretes, hogy a világon az elektronikai ipar fővárosának a kaliforniai Szilícium-völgyet tekintik. A számítógépipar kínosan tiszta felszíne alatt azonban mocskos altestet találunk.
Szennyezése, amely a legsúlyosabbak közé tartozik a világon, nem füstölgő gyárkéményekben mutatkozik meg, hanem a völgy alatti víztározó rétegekben. Több ezer, klórozott oldószereket és más vegyületeket tartalmazó föld alatti tartály - tele az elektronikai gyárak vegyszerkészleteivel és hulladékával - szivárog a felszín alatti ivóvízkészletbe. Az Egyesült Államok vízügyi hatóságai 386 ezer bizonyított szivárgást tartanak nyilván, a Szilícium-völgyben tárolt hordók 85 százalékán találhatók repedések.

HULLADÉK VAGY SZEMÉT?

Környezetünket tudatosan figyeljük „zöld” szemüvegen át!
Szánjunk rá minden nap egy kis időt, hogy valami jót is tegyünk a környezettel, ne csak használjuk annak erőforrásait!
Csökkentsük a keletkező hulladék mennyiségét otthonunkban, munkahelyünkön!

Hogyan?
· Legyünk tudatos vásárlók! Csak azt vegyük meg, amire valóban szükségünk van!
· Igyekezzünk olyan terméket vásárolni, ami újrahasznosítható csomagolásban van
· Ne vásároljunk agyoncsomagolt terméket, mindig mérlegeljük a termék és a csomagolóanyag arányát (pl. dobozos cukorka vagy egy tábla csoki), ez a pénztárcánkon is látszik, mert a csomagolóanyagot is meg kell fizetni, amit kibontás után eldobunk.
· Vásároljunk nagyobb egységcsomagokat, ha lehet (pl. kis pohár tejföl helyett 5 dl tejföl). A tejfölös, joghurtos poharak kiválóan alkalmasak palántázásra, ezért ha vidéken járunk az összegyűjtött poharakat átadhatjuk olyan kertészeknek akik fólia alatt paradicsomot, és egyéb zöldségeket hajtatnak. Ha „rendszeresen” szállítjuk, előbb-utóbb valamilyen ellenszolgáltatást biztosan fogunk kapni, és ez azzal a plusz előnnyel jár, hogy kevésbé terheljük a környezetet.

· Vásárláskor csak annyi műanyag szatyrot fogadjunk el, amennyi tényleg szükséges! Legjobb, ha viszünk magunkkal otthonról szatyrot, kosarat vagy vászontáskát.
· Keressük a természetes alapanyagú vagy könnyen újrahasznosítható termékeket, csomagolásokat!
· Válasszuk az utántöltős termékeket, vagy hajtógázas palackok helyett a pumpásat, golyósat, utántöltőset!
· Kerüljük az egyszer használatos termékeket!
· A vásárláskor szerzett nejlon szatyrokat, mosóporos, kutyaeledeles műanyag zsákokat használjuk el szemeteszsáknak!
· Csökkentsük a keletkező hulladék térfogatát! Az üres műanyag palackok (üdítő, ásványvíz) zársapkáját tekerjük le, nyomjuk össze az üveget és összenyomott állapotban zárjuk vissza. Ezzel kevesebb helyet foglal el a kukában, fajlagosan kevesebb hulladékszállítási díjat fizetünk, és kisebb teret foglal el a szemét a földben (mert egyelőre oda kerül). A fém italdobozok szintén igen kicsire „összehajtogathatók”.
· Ne vásároljunk mérgeket, erős vegyszereket, potenciális veszélyes hulladékot!
· Minimalizáljuk a mosó-, tisztító- és vegyszerfelhasználást! A háztartásokban általában sokkal több vegyszert használnak, mint amennyi a tisztaság és higiénia fenntartásához szükséges. Így a csomagolóanyagokból keletkező szemét is kevesebb, és környezetünket is védjük.
· Nézzünk utána, milyen hatékony módszereket alkalmaztak nagyanyáink a tisztaság eléréséhez! Például ablaktisztításhoz, vízkő-eltávolításhoz ma is a leghatékonyabb a biológiai erjesztésű háztartási ecet, 1:10 arányban.
· Kutyapiszok felszedésére, eltávolítására felhasználható a háztartásban feleslegessé vált, hibátlan állapotban lévő nejlon zacskó, nem kell újat vennünk erre a célra!

A lakókörnyezetünkben szervezzünk parktisztítást más lakókkal, szomszédokkal összefogva. Ez rendkívül jó társas kapcsolatok kialakítására és építésére, illetve felhívjuk mások figyelmét arra, hogy közvetlen környezetük tisztasága és rendezettsége érték. Ezzel kevesebb erőforrást kell felhasználni a lakókörnyezet rendben- és tisztántartására, így közvetve is gazdasági előnyhöz jutunk.
· Ültessünk fákat! Akinek nincs kertje, az ültethet egyet egy erdőszélen, parkban, lakótelepen, vagy ahol nem zavar vele senkit.
· A kertes házban élők ne égessenek, inkább komposztáljanak! A kerti hulladékot külön erre a célra szánt zsákokba gyűjtsük és ne tegyünk bele más hulladékot!
· Gyűjtsük az esővizet kerti locsolásra, ne használjunk mérgeket, csak természetes permetező szereket! Erre vonatkozóan a gazdaboltokban kérjük szakember tanácsát!

SZEMÉTSZTORI

Már a több ezer éves metropolisokban - az együttélés könnyebbé tétele, valamint a járványok elkerülése céljából - találunk a városok rendjére vonatkozóan elszórtan különböző idevágó utasításokat, Mózes V. könyve (23.13-15) pedig kifejezetten óvja a tábor tisztaságát, s a Talmud is megemlíti az utcák rendszeres tisztogatásának szükségességét.
A görögöknél például tilos volt az utcákon szemetet felhalmozni, és a vízvezetékekben folyó vizet az utca tisztítására is felhasználták.
Közismert a rómaiak fejlett vízvezetékrendszere, csakhogy elődeik, az etruszkok már 600 évvel időszámításunk előtt vízvezetékeket építettek. Augusztus korában (i.e. 63.- i.sz. 14.) Rómában külön főtisztviselőt - aedilis - állítottak be az utcatisztítások ellenőrzésére, és a vízvezetékek levezető kanálisok működőképes állapotáért is ő volt felelős. A kanálisok tisztítását általában rabszolga hadifoglyok végezték. A Római Birodalomhoz tartozó Aquincum már bennünket is közelebbről "érint", hiszen fővárosunkban sok ókori régészeti emlék maradt.
Ami Aquincum köztisztaságát illeti, ennek írásos nyoma nem maradt. A város köztisztaságának felügyeletét itt is az aedilisek végezték, közülük kettőnek a nevét feliratos tábláról ismerjük. A Birodalmi szabvány szerint ugyanolyan közművek teljesítették funkciójukat, mint más római városokban vagy éppen Rómában. Az aquincumi polgárváros fő gyűjtőcsatornája a Dunába vezette az elhasznált vizet. A főutca mindkét oldalon vagy középen szintén csatornával volt ellátva, és minden magánházba jutott folyóvíz. A lakások, magánépületek nagy részéhez folyóvízzel működő illemhely tartozott, de ilyen - vízelnyelőkkel kiegészített - nyilvános illemhelyek az utcákon is voltak. A kutak folyóvizével naponta többször lemosták az utcák burkolatát, a vásárcsarnokok padozatának tisztítására, mosására pedig 2-3 óránként került sor.

A "piszkos" középkor

A római birodalom fejlett közszolgáltatását, így köztisztaságot a népvándorlás teljesen elsodorta. Az ezt követő időszakban - a fokozatosan kialakuló európai városokban - évszázadokon keresztül nem létezett szervezett köztisztasági szolgálat. A középkori városok elképzelhetetlenül piszkosak és egészségtelenek voltak, amire két megtörtént esetet idézhető fel.
Párizsban 1184-ben II. Fülöp palotája előtt a nehéz áruval megrakott szekerek annyira besüllyedtek az úttestet teljesen beborító trágyába, szennybe és piszokba, s azt úgy felkavarták, hogy a nyitott ablakban álló király a förtelmes bűztől eszméletlenül esett össze. Ekkor rendelte el a palotája előtti útrész kikövezését.
A másik eset Tuttlingenben történt 1480-ban. A városba látogató III. Frigyes császár lova az utcán vastagon heverő szeméthalmokban elbotlott, s lovasa a szó szoros értelmében valósággal belesüllyedt a szemétrétegbe. A városoknak ez a mocskos állapota Párizsban oda vezetett, hogy VI. Károly (uralkodott 1380-1422) kénytelen volt addig nem ismert erélyes intézkedésekhez folyamodni. A várost hét kerületre osztotta fel, s mindegyiknek az élére útmestert állíttatott.