Tudta-e?
az Atlantai Egyetem kutatói kimutatták, hogy egyetlen ujj megmozdítása 0,1, a lélegzés 1, egy lépés pedig 67 watt teljesítményt jelent!

73. szám - 2009. november 1.

KINOLÓGIA

Cattle dog - Ausztrál pásztorkutya

Sorozatunkban egy-egy ismert kutyafajtát mutatunk be
www.kutya.hu

8
Az ausztrál terelő trió "nehézsúlyú" tagja a marhaterelésre kitenyésztett cattle dog. Magyarul ausztrál pásztorkutyának hívjuk, holott szó szerint a "cattle" szarvasmarhát jelent, így pontosabb lenne az ausztrál marhaterelő kutya elnevezés.

A cattle dog azon ritka fajták közé tartozik, melynek kialakulását igen pontosan ismerjük, s nyomon követhetjük, hogyan jött létre egy konkrét használati cél érdekében ez a nagyszerű munkakutya.

Ausztrália gyarmatosításának kezdetén a bevándorlók elsősorban Sydney területén csoportosultak, kevés földdel rendelkeztek, az állatvásárok helyszínei pedig igen közel voltak egymáshoz. E körülmények miatt a még kisméretű marhaállományról ember és kutyanyugodtkörülmények között gondoskodhatott. Az állatok megszokták az emberek közelségét, és viszonylagos bizalommal viseltettek irántuk. A gyarmatosítók kutyáit csupán a szokatlan meleg viselte meg. 1813-ban azonban Blaxland, Wentworth és Lawson felfedezte a Nagy-Vízválasztó-hegység hágóját, és ez óriási változásokat hozott kinológiai téren is. A hágó által ugyanis elérhetővé váltak a hatalmas nyugati legelők is, és a farmerek immáron több ezer négyzetkilométeres birtokkal rendelkeztek, melyeket igencsak nehéz lett volna bekeríteni. Értelemszerűen az egyre nagyobb marhacsordák sem látták minden nap tulajdonosaikat, így az állatok elvadultak az emberektől, s igen rátermett kutyákra volt szükség, hogy ezeket a hatalmas gulyákat eltereljék Sydney vásáraira.

Egy Timmins nevű marhahajcsár, aki rendszeresen terelt állatokat Bathurstből Sydney-be, dingót kezdett el keresztezni a telepesek ún. smithfield nevű terelőkutyáival. Timmins ugyanis megfigyelte, hogy a dingo nem ugat, és összeterelt zsákmányára hátulról támad rá. Ez azért volt nagyon fontos, mert a smithfield-ek elölről terelték a marhákat, amitől azonban a jószág gyakran megvadult és szerencsétlen esetben nemcsak megtámadta, de el is taposta a kutyákat. Timmins keresztezéseire valószínűleg 1830 körül került sor, s létrejött a timmins bitter, egy némán dolgozó, kitartó, de túlságosan önfejű és erős harapású kutya, ezért idővel el is tűntek ezek a kutyák.



Thomas Hall, a Dartbrook birtok tulajdonosa (Hunter Valley, Új-Dél-Wales), 1840-ben Skóciából behozott két blue-merle collie-t, melyek kiválóan dolgoztak, de szintén elölről és ugatva közelítették meg a marhát. Hall is felfedezte a dingók számára kívánatos tulajdonságait, ezért a collie-k kölykeit dingókkal párosította, így néma terelőkutyákhoz jutott, melyeket a birtokos után Hall's Heeler-nek neveztek. A "to heel" ige napjainkban is többek között azt jelenti, hogy a sarkában lenni valakinek. A Hall's Heelerek nagyon rátermett marhaterelőknek bizonyultak, hamar megnőtt irántuk a kereslet.

Hall 1870 május 28-án bekövetkezett haláláig folytatta tenyésztési kísérleteit. Egy másik Queensland-i birtokos, George Elliot is kísérletezett a dingó és a blue-merle collie keresztezésével, s a kinológia iránt érdeklődő utókor szerencséjére gondos feljegyzéseket vezetett kutyáiról. Egy Alex Davis nevű mészáros révén Elliot néhány kutyája eljutott Sydney Canterbury marhavásártelepére. Egy itt élő testvérpár, Jack és Harry Bagust ezekre a kutyákra alapozva végzett további keresztezéseket, mégpedig dalmatákkal! A testvérpár ugyanis az egykori kocsikísérő kutyalovak és emberek iránti vonzalmát akarta belevinni a kiválóan terelő dingó-collie keverékekbe. Ez a keresztezés megváltozott színekhez vezetett, és veszendőbe ment a terelő tulajdonságok egy része is, de sikerült átvinni a dalmaták ló- és emberszeretetét, mely megkönnyítette a lovas marhahajcsár és a kutyaközötti munkát. A Bagust testvérek black and tan kelpie-vel is keresztezték kutyáikat, így az eredmény egy aktív, a dingónál zömökebb, különleges színekben pompázó kutya lett. Bagusték csak a céljaiknak legjobban megfelelő, nagyon jól terelő kutyákat tartották meg, így hozva létre a cattle dog elődjét. Ezek a kutyák igen hamar nélkülözhetetlenné váltak Queensland legelőin, s Queensland Heeler néven váltak ismertté. A kelpie-vel történt keresztezés után más fajtát már nem vittek a vonalakba.

Robert Kaleski 1893-ban kezdett a fajtával foglalkozni és ő volt az, aki 1902-ben elkészítette a cattle dog és a kelpie standard-javaslatát. Tervezetét a Cattle and Sheep Dog of Australia-hoz és a Kennel Club New South Wales-hez nyújtotta be engedélyeztetésre. 1903-ban meg is kapta a hozzájárulást, sőt a mezőgazdasági minisztérium kis füzetekben kinyomtatva terjesztette a standardot, mely New South Wales egyik mezőgazdasági lapjában is megjelent, ahol Kaleski állandó munkatárs volt.

A kezdetben elterjedt Australian heeler nevet az Australian cattle dog elnevezés váltotta fel. 1904-ben az Ausztrál Kennel klub hivatalosan is elismerte a fajtát. 1971-ben megalakult az Australian Cattle Dog Society of New South Wales, és 1977-ben Ausztráliában az almok alapján készült statisztika szerint a fajta már harmadik helyen állt a munkakutyák, és hetedik helyen az összes, Ausztráliában tenyésztett fajta között.



Munkájából és fajtatörténetéből kifolyólag a cattle dog nagyon intelligens, nagyon gyorsan tanuló kutya. Gazdájához, szeretteihez rendkívüli módon ragaszkodik, ezért már kölyökkorban is felesleges pórázra venni biztonságos, autómentes területen. A kölyök ugyan kíváncsian felderíti a terepet, de szinte első szóra rohan vissza gazdájához. Szőrét igen könnyű rendben tartani, csak alkalmankénti átkefélést igényel. Mentő- vagy őrző-védő kutyának egyaránt kiképezhető, de az agility számára az igazán megfelelő terep, bár a többi pásztorkutyához képest robosztusabb testalkata miatt nem feltétlenül nyeri meg ő a világbajnokságot, de ami ennél fontosabb, ez a sport szellemileg és fizikailag egyaránt megfelelő kihívás számára. Egy örökletes betegségektől menetes cattle dog igen gyakran 15 éves korában is friss és fürge jószág.

Színe lehet vörös vagy kék, fehér szőrszálakkal tarkítva, gyakoriak a sötétebb fejfoltok. A kék egyedek viselhetnek tan (cser) jegyeket például a lábakon vagy a mellkason. A kanok marmagassága 46-51 cm, súlyuk 16-25 kg. A szukák általában kisebbek, 43-48 cm magasak és 13-21 kg súlyúak.

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor