Tudta-e?
...hogy honnan ered az óperenciás tenger kifejezés? A honfoglaláskor Magyarországhoz tartozott egy rész a mai Aausztria és Morvaország területéből. Itt folydogált az Ober-Enns folyó,ami az országunk határát jelentette akkoriban. Valószínűleg az erre vetődő vándorlegények rosszúl ejtették ki az Ober-Enns nevét, s amikor hazatértek messzi útjukról, arról meséltek,hogy túl jártak még az "Óperencián is"

101. szám - 2013.

Vallástudomány

A két kard elve

A kereszténységet még szabad vallásként el nem ismerő Rómának már kész birodalomeszménye volt. A római államideológiának ez a kései, monarchikus változata szervesen magába olvasztotta a keleti elemeket.
SÁFRÁNY Attila

 A konstantini fordulattal ez a diocletianusi reformokat is magába építő birodalomeszmény a zsidó királyság alapvetően más típusú eszmeiségével szembesült. Az ószövetségi minta nyomán – a birodalom kereszténnyé válásának kifejezéseként – az impériumot hamarosan királyságnak (regnum, baszileia) kezdték el nevezni. Ez a gyökeres szemléletváltás jele volt.

A római monarchikus birodalomeszmény nem sokban különbözött a keleti államideológiáktól, amelyek lényegi vonása, hogy a szakrális és a világi elem elválaszthatatlanul egybefonódik bennük. Leginkább a kínaival mutatott rokon vonásokat: volt egy elit állami kultusza, amely a birodalom népeinek a császár égből kapott uralma alatti egységérzetét, összetartozását volt hivatott megerősíteni, de emellett helyi kultuszok és vallások egész sora elégítette ki az emberek szent utáni vágyát. A szent és a világi nemcsak a császárkultuszban, hanem a helyi kultuszokban is egybefolyt: az imádott istenek egy-egy hely, nép vagy város, istenei voltak.

A szent világi jelenlétének ez a fölfogása a konstantini fordulattal egy alapvetően más látásmóddal szembesült. Ezt követően az ószövetségi, zsidó szemléletmódból eredeztethető keresztény világlátás rávetült a kereszténnyé váló birodalomra. A vallási szóhasználatban a birodalomból királyság, a császárból király lett annak jeleként, hogy a megújult keresztény birodalom a szentegyház szellemi vezérlete alatt maga is szentté vált: mintaállammá (keresztény Izraellé) a többi világi, pogányhitű állam között. Az új fölfogás a szakrális és a profán, a szent ás a világi megkülönböztetésére is rávetült. Róma lett a szent birodalom a többi világi birodalom között, de mivel továbbra is erősen élt a régi nézet, amely az egyházat mint szent közösséget szembeállította a császár uralta világi birodalommal, ezért a hívek szemében az egységes, szakrális birodalom önmagában szintén két részre oszlott: a szent államon belüli szakrális elemet a szentegyház, az azon belüli világi elemet pedig az államhatalom testesítette meg. Ezzel létrejött az egység kettősségének a világon egyedülálló nyugati államideológiája, amely a kívülállókkal szemben egységesen szentnek tekintette magát, önmagán belül mégis szakrális és profán részre oszlott. E különös államideológiában a szentség rangja a királyt és a nemességet is megillette az általuk igazgatott birodalom szentsége jogán, de nem ugyanabban a mértékben, mint amennyire az egyházi tekintélyeket. Bizáncban a hellén idealizmus túlsúlya alatt a baszileosz (a király) szentsége kiemelt szerepet kapott. A baszileoszt mint a birodalom szentegysége eszményének a megtestesülését tisztelték. Ebből a pozícióból nyerte a jogát, hogy az egységben lévő kettősség elve alapján magát is egyfajta világi püspöknek tekintse, akinek ezért beleszólási joga van az egyház ügyeibe. Mégsem nevezhetjük ezt teljes jogú cezaropapizmusnak, hiszen a keleti egyház mindvégig féltékenyen őrizte, több-kevesebb sikerrel, a világi hatalommal szembeni, szakrális voltából származó önrendelkezési jogát.

Nyugaton, ahol a barbárok csapásai nyomán a birodalom összeomlott, eleve más helyzet állt elő. A konstantini fordulat után megszületett, szent birodalomról szóló eszmény a porban hevert. Ebben a helyzetben a pápaságnak mint a nyugat-római nép egyetlen megmaradt védelmezőjének, rendkívüli mértékben megnőtt a szerepe. A Karolingok és a száli frankok, a nyugati császárság elvi fölélesztői, már egy öntudatos pápasággal találták szembe magukat. A német császárok egy ideig maguk alá tudták gyűrni a pápai hatalmat, azonban hamarosan bekövetkezett az invesztitúraharcként ismert pápai ellentámadás. A VII. Gergely nevéhez fűződő gregorián reform a 11. században végérvényessé tette a nyugati civilizáció egyedülálló sajátosságát, amely szerint a szakrális és a világi élesen elválasztódik egymástól. Ez az elválasztódás azonban az egymásrautaltságra épül. Egyik sem képes meglenni a másik nélkül. A kényszerű egymásrautaltságból a kivezető út reményeként egyenesen kellett következnie a két hatalmi központ, a világi és a szent küzdelmének a másik fölötti dominancia megszerzéséért.

A 11. századtól a két tekintély, a római pápa és a német-római császár hatalmi harca jellemzi a nyugati civilizációt. Ez a mindenütt jelenlévő örökös konfliktus Nyugaton a történelmi folyamatok irányítójává vált. A reformáció például nemcsak a római pápa főségétől való megszabadulási kísérlet volt és az őskereszténység restaurációs vágya, hanem szervesen összefonódott a világi hatalom függetlenedési törekvésével is. A világi fejedelmek támogatása nélkül aligha lett volna hosszú életű. A legújabb kor nyitánya, a francia forradalom a föltörekvő új társadalmi réteg, a polgárság nevében már a szakrális elem teljes megsemmisítésével próbálkozott. Az egyház mellett a nemkívánatosság kategóriájába került a szakralitás bizonyos rangját még mindig megőrző királyi és nemesi intézményrendszer is. A nagy terv, a történelem színpadáról való végleges lesöprés végül is eredménytelennek bizonyult, az egyház és a vallás túlélte a támadást, de sohasem nyerhette vissza régi társadalmi szerepét. A modernitás korszakában tovább veszített társadalmi pozíciójából. A vallási hit helyét és szerepét a tudomány vette át, s az egyház úgyszólván csak a rítusvégzők gyenge háttérországává vált. A 19. és 20. században már sokan az egyház és a vallás halálát jósolták.

Ezzel a nyugati civilizációnak is vége lett volna, hiszen az a profán és a szakrális elem konfliktusokkal terhelt együttélésének a közege. Nem ez történt. A középkor elején a vallási elem uralta a világit, a 11. században megkezdődött a kettő ádáz küzdelme a másik fölötti dominanciáért, a francia forradalommal ez a harc a világi időszakos győzelmét eredményezte, ám kihirdetett célját, az egyház és a vallás teljes megsemmisítését korántsem tudta elérni. Ha a háttérbe kényszerítve is, a vallás tovább él, és fog is mindaddig, amíg a nyugati civilizáció nyugati marad.


Nagy Konstantin szobra a Kapitoliumi Múzeumban


Canossa-járás: a kiközösített IV. Henrik császár VII. Gergely pápa előtt

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor