Tudta-e?
Egy átlagos emberi agy a testsúly mindössze 2%-át teszi ki, és a belélegzett oxigén 25%-át használja fel. A vesék az oxigén 12%át, míg a szív csupán 7%-át használja el.

95. szám - 2012. június 01.

Róma, a világot uraló város

Az ókorban Róma, az „örök város” az egész világ urának tekintette magát, s uralkodója, az Imperator Ceasar Augustus címet viselő császár a világ minden népe kormányzójának.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

Nem a hiú öntetszelgés mondatta ezt a rómaiakkal, Róma ugyanis az 1. századtól az egész Földközi-tenger térségét uralma alá hajtotta, északnyugaton pedig a messzi Britannia földjéig hatolt a hódító város hatalma. Ezek után a nagy római hadvezérek (Pompeius, Julius Ceasar) és a Julius-Claudius dinasztia császárai nevéhez fűződő hódítások után joggal gondolhatták az örök város szenátorai és princepsei (a principátus császárai), hogy az egész „lakott világ” (oikumené), illetve az egész „földkerekség” (orbis terrenum) uraivá lettek, a korabeli görög-római világkép szerint ugyanis a lakott világ a három nagy kontinensből Európából, Ázsiából és Afrikából (vagy Libüából) áll, amelyeket a nagy Ókeanosz vize ölel körül.

„Római államunk / fensége messze napkelettől / száll a nap esteli nyughelyéig” – írta a nagy római költő, Horatius Római múlhatatlannak tűnő dicsősége napjaiban (Carm. IV. 15, 13-14.), a halikarnasszoszi Dionüsziosz pedig így fogalmaz: „A rómaiak városa uralja az egész földet, amennyiben nem elérhetetlen, hanem az emberektől lakott…” (Ant. Rom. I. 3.3-6.) .1

A rómaiak tisztában voltak a földgolyó viszonylagos méreteivel, s így azzal is, hogy nem szó szerint kell érteni a büszke kijelentést, hogy Róma az egész világ. Az i. e. 2. században élt malloszi Krátész úgy vélekedett, hogy a oikumené, a lakott világ a földgömbnek mintegy az egynegyedét foglalhatja el.2 A görögök és a rómaiak természetesen annak is tudatában voltak, hogy az általuk uralt országokon túl is vannak lakott területek és hogy a messzi Keleten gazdag birodalmak virágoznak. Tudtak a Szaharától délebbre eső lakott területekről is, amit egységes néven Etiópiának neveztek, a Perzsián túli mesésen gazdag Indiáról is sokat hallottak, de még a távoli Kínáról is. Erről tanúskodik az első római császár, Octavianus Augustus idején élt Agrippa térképe, amelyet a fennmaradt adatok alapján sikerült megbízhatóan rekonstruálni. A térkép híven visszatükrözi a rómaiak középpontban gondolkodó világképét: a világ centrumában eszerint a térkép szerint a Fölközi-tenger, a „rómaiak tengere” fekszik, amelyet körkörös alakban ölel át a három kontinens, északról Európa, keletről Ázsia, délről pedig Afrika. Hatalmi szempontból a középpontban, a világkormányzás origójában, centrumában a Földközi-tenger térségét szilárdan kezébe tartó város, Róma áll, annak ellenére is, hogy a térképet már a korabeli földrajzi ismeretek alapján sem lehetett úgy megrajzolni, hogy annak ténylegesen is a középpontjában legyen Itália félszigete Róma városával.

Birodalmuk középponti helyzetét nem szó szerinti centrumhelyzetnek értették a rómaiak, hanem hatalmi és kulturális-civilizációs középpontiságnak, a görög-római felfogás szerint ugyanis kulturális értelemben mindenki barbárnak számít, aki nem a hellén civilizáció emlőin nevelkedett. Nagy Sándort követően az egész Földközi-tenger térségében, még annak a nem görögök lakta keleti, délkeleti medencéjében is meghatározóvá vált a hellén civilizációs minta, de még Keleten, a pártusok földjén is ez lett az elit társadalmi réteg kulturális nyelve. Miután pedig Róma a történelemben először és mindmáig egyedülállóan uralma alá hajtotta a Földközi tenger térségét, azután az „örök város” vált ennek a Nagy Sándor óta folytonosan növekvő, s az egész világot meghódítani látszó hellén civilizációs-kulturális egységnek, az oikumenének (a lakott világnak) az egyetlen megfellebbezhetetlen urává, kormányzójává.

Eszerint a felfogásmód szerint az oikumené kifejezés alatt a hellén civilizációs vívmányok által – legalábbis külsőségeiben és az elit társadalmi réteg körében – görögös arculatúvá formált városias, urbanizált, civilizált világot kell érteni, melynek központi katonai hatalma az I. századtól kétségtelenül az egész Földközi tenger térségét uraló Róma volt. A császárság korától fogva már csak egy fontos ékkő hiányzott ebből az irigyelt „országhódítói gyűjteményből”, hogy teljesnek és egyetlen központi hatalom, Róma által kormányzottnak legyen mondható ez a hellenizáción áthaladt hatalmas összefüggő kulturális térség: Parthia, ahonnan pedig Nagy Sándort nyomdokaiban haladva nyitva állt volna az út a mesésen gazdag keleti területek, India és Kína meghódítása előtt is. Ezt a római világképet igyekezett ábrázolni Agrippa világtérképe középpontban a hellén civilizáció súlypontjával, a Földközi-tenger térségével.


Agrippa rekonstruált világtérképe

Philón, a nagy alexandriai zsidó filozófus alant idézett mondata Rómáról híven tükrözi ezt a sajátos hatalompolitikai és kulturális felfogást: „Nem egyszerűen egy birodalom ez, amelyhez a világ legfontosabb részei tartoznak (noha természetesen joggal írhatnánk le ezeket a részeket is mint világot, ámbátor az Eufrátesz és a Rajna határolja: az utóbbi Germaniával és a barbárabb törzsekkel képez határt, míg az Eufrátesz elválasztja Parthiától, valamint a szarmata és a szkíta törzsektől, amelyek nem kevésbé vadak, mint a germánok), hanem, mint mondottam, ez a birodalom napkelettől napnyugatig terjedt ki, és mind az óceánon inneni, és mind az óceánon túli földek hozzá tartoznak”3 (Leg. 10.)

Rómához tehát a világ legfontosabb részei tartoznak, a világ fontos részei alatt pedig azokat a területeket kell érteni, ahol elterjedtek a (hellén) civilizáció vívmányai. Az „örök város” az I. században – Parthia kivételével – már szilárdan a kezében tartja az összes olyan „fontos területet”, amelyeket a hellén kultúra és városias életmód fénye már bevilágított, a többi térség pedig nem tekinthető „fontosnak”, azaz olyan földnek, ahova a római császárnak érdemes volna kiterjesztenie a hatalmát, mert azokban a városias életmódnak még a nyomai sem lelhetők fel, amire rátelepedhetett volna, amint az Nagy Sándor után Keleten történt, a görög poliszok görögös életmódja, kultúrája, gazdasági szerkezete. (Legalább ilyen fontos érv volt az is, hogy gazdasági szempontból sem tekintették meghódításra érdemesnek ezeket az erdővel és sztyeppével borított területeket a rómaiak.)

Felsőbbségtudatukat nem is leplezve ezzel a szemmel néztek Róma városának polgárai az erdőlakó germánokra, a sztyeppén nomadizáló szarmatákra és szkítákra, Britanniában a hegylakó piktekre, de a Szaharától délre élő fekete bőrű afrikaiakra és a tevegelő arábiai beduinokra is.

Róma számára az I. században értékes, meghódítani való terület már csak Ázsiában volt, csakhogy itt keleten egy a rómaival minden tekintetben egyenrangú hatalommal, a Párthus Birodalommal, később annak hatalmi örökösével a Szászánida Birodalom haderejével kellett szembenézniük, amely útját állta minden további római hódításnak. A párthusok tönkreverték a Kelet mesés kincseinek megszerzésére induló Crassust, a Parthia meghódítására Cleopátrával, Egyiptom utolsó uralkodójával szövetkező Marcus Antoniust is visszavonulásra kényszerítették. Traianus, az utolsó hódító római császár elvette ugyan tőlük egy rövid időre Mezopotámiát, de utódjának Hadrianusnak néhány év múlva már békét kellett velük kötnie visszaadva az elhódított területeket. A római hadtörténelem egyik legnagyobb szégyenét – már a birodalom hanyatlásának a századában, a 3. században – a nagy szászánida uralkodótól, I. Sapurtól kellett elszenvedniük, aki római császárok legyőzőjeként írta be a történelembe a nevét. I Sapúr megverte a római császárok közül III. Gordianust, Philippus Arabust és Valerianust is. Az utóbbit az Edesszai csatában 259-ben foglyul ejtette, akinek ezután perzsa fogságban kellett meghalnia. A legenda szerint a rab császárnak keserű fogsága évei alatt négykézláb, mintegy emberi zsámolyt alkotva kellett fölsegítenie lovára a perzsa uralkodót.

Nagy Sándor haditettének a megismétlése, Perzsia, majd India meghódítása mindvégig csak álom maradt a római hadvezérek és császárok számára, de megszégyenülésüknek és hellénközpontú civilizációs világképük összeomlásának csak a bevezetői voltak ezek a Keleten, a perzsák földjén elszenvedett sorozatos hadikudarcok. A szégyenek szégyene az volt, amikor a hun Attila és a többi germán hadiúr, ezek az általuk mélyen lenézett barbárok átvették a kormányzást a Nyugat-Római Birodalom háborúkban megtépázott területrészei fölött.

Az utolsó, Itália földjén zajló fölvonást – alaptalanul – az ókor végeként és a középkor kezdeteként szokás emlegetni. Oresztész, Attila hun uralkodó egykori udvari titkára 475-ben elűzte a bizánciak által nyugat-római császárrá emelt Julius Nepost, s mivel ezek után nem számíthatott a kelet-római császár jóváhagyására, ezért nem magát, hanem kiskorú fiát, Romulus Augustust ültette a trónra. Egy évvel később, 476-ban Odoaker – aki szintén Attila udvarából érkezett, mint a hunokkal szövetséges szkír király, Edika fia – a fellázadt germán segédcsapatok élén Róma ellen vonult, és Romulus Augustust megfosztotta a ténylegesen apja, Oresztész által gyakorolt hatalomtól, majd kikiáltotta magát Itália királyának.

Róma városa, mint tudjuk, soha többé nem szerezte vissza egykori világuralmi dicsőségét.


Dombormű Perszepolisz közelében: Valerianus római császár és Philippus Arabus a szászánida uralkodó, I. Shapur előtt hódolnak



1. Grüll Tibor: Az utolsó birodalom. Typotex Kiadó, 2007. 25.
2. I.m. 26.
3. I. m. 25.
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor