Tudta-e?
hogy két és fél milliárd évvel ezelőtt csaknem az egész Földet víz borította?

103. szám - 2013. április 01.

A milánói edictum

A Római Birodalomban a régi politeisztikus vallási életet mindjobban háttérbe szorította a monoteista kereszténység, és e vallás lett a császári hatalom domináns szövetségese…
WILHELM Józef

A keresztény egyház az idén ünnepli annak a törvénynek az 1700-dik évfordulóját, amely annó biztosította a Római Birodalmon belül ennek a felekezetnek az egyenjogúságát a többi hivatalos vallással együtt. Egyes tudósok a milánói edictumnak az előzményét leginkább abban a csodás eseményben vélik látni, ami a Milvius híd melletti csata előestéjén történt, ugyanis a források szerint Nagy Constantinus császárnak e döntő csata előtt látomása támadt. Lactantius, egyházi szerző szerint Constantinusnak a csata előtti éjszakán álmában volt látomása, Eusebius szerint a csata délelőttjén jelent meg neki a keresztény vallás szimbóluma, a Krisztus monogram a következő körirattal: Tuto nika (gör. "ezzel győzz!"). Constantinus az égi jelet isteni útmutatásnak fogta fel, és katonáinak pajzsára rajzoltatta azt, majd a csatában győzelmet aratott Maxentius fölött, s így a birodalom nyugati felének egyedüli urává vált. Mások, mint pl. Jens Ormo svéd geológus szerint nem más történt a csata előtti napon, minthogy Constantinus és serege egy meteorit becsapódásának voltak szemtanúi, és eme látványos esemény lett a császár sikeres pálfordulásának előidézője. Az igazság az, hogy a milánói edictum valójában egy hosszabb folyamat végét lezáró esemény fontos mérföldköve volt, ekkor vált az üldözött keresztény vallás elismert vallássá, ekkorra ugyanis a hívők száma és szervezettsége, a IV. sz. elején, megkerülhetetlen ténnyé lett, amit Nagy Konstantin csak tudatosan, igen ügyesen használt fel arra, hogy kiegészítse a saját egyeduralmi politikáját a keresztények tömegének a támogatásával.

A Római Birodalomban a kereszténység terjedése fokozatosan ment végbe, de ahol meggyökeresedett, ott többnyire kiirthatatlanná vált a keresztényüldözések ellenére is. Maga a keresztényüldözés változó formában volt jelen a mindennapokban, hol fellángolt, hol csillapodott, a császárság aktuális politikai helyzetétől, a császárok személyes beállítottságától függően. Az első keresztényüldözés Néró császár idejében folyt, de Traianus császár már korlátozta a keresztények elleni vádemelést, és ezt Hadrianus csak tovább szigorította. Később változott a helyzet, Marcus Aurelius megengedte a keresztényüldözést, Decius császár pedig nyíltan fellépett a keresztények ellen. Az üldözések ellenére a keresztények száma fokozatosan növekedett, úgy, hogy különféle becslések alapján a számuk a következőképpen alakulhatott: az I. század végén 10 ezren, a II. század végén 100 ezren, a III. század végén már 2 milliónyian lehettek.

A kereszténység a III. században még államellenes, elnyomott vallásnak számított, de a gyakorlatban az egyre jelentősebb számú hívők révén mind meghatározóbb helyet vívott ki magának a birodalomban, egyre közelebb került a császári érdekekhez, mígnem Constantinus császár végül legalizálta e felekezetet, hogy összekapcsolhassa a római császárság intézményeivel, azok kiszolgálójává tegye. Ez csak annyiban volt új, hogy a régi politeisztikus vallási életet mindjobban háttérbe szorította a monoteista kereszténység, és e vallás lett a császári hatalom domináns szövetségese, ami azzal járt, hogy a császárnak a régi pontifex maximus szerepkörből a keresztények védelmezőjének, fő szervezőjének szerepébe kellett bújnia.

Constantinus császárral ellentétben, a nagy reformer előd, Diocletianus császár a tetrarchikus rendszerének legfőbb ellenségét még a lakosság jelentős körében népszerűségnek örvendő kereszténységben látta, mely a császár vallási egységesítő törekvéseivel is mereven szembehelyezkedett. Diocletianus pont ezért igyekezett jelentős erőbevetéssel megsemmisíteni a keresztény vallást, illetve új törvényekkel meggyengíteni, megosztani annak híveit. Ám hiába lettek sűrűbbek a templomrombolások, és keményebb a fellépés a keresztényekkel szemben, a keresztényellenes törvények, a diocletianusi valláspolitika rövid időn belül szemmel láthatóan kudarcot vallottak. Elődjének hiábavaló erőfeszítéseit látva Constantinusnak már csak a megfelelő tanulságokat kellett levonnia. Így születhetett meg a milánói edictum. Az edictum szövegének alábbi részlete a nyilvánvaló tények elismerését fogalmazta meg: "Amikor én, Constantinus császár és én, Licinius császár, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk, és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál... úgy döntöttünk, hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabadságot, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja... A továbbiakban pedig úgy döntöttünk a keresztények felől, hogy azokat a helyeiket, ahová korábban össze szoktak gyülekezni ... ha egyesek az államkincstárunktól, vagy valaki mástól megvásárolták volna, azokat fizetség és mindenféle kártérítés nélkül, minden hanyagságot és kétértelműséget félretéve adják vissza a keresztényeknek, vagyis testületüknek és mindegyik gyülekezetüknek." (Eusebius X. 5.)

Constantinus távlati célja a keresztény vallással kapcsolatban az volt, hogy egy olyan egységet teremtő vallást állítson maga és az állam mellé, mely - befolyása és népszerűsége folytán - eredményesen segítheti a császárság további hatékony fennmaradását. Ennek érdekében részesítette a keresztény közösségeket mind jelentősebb támogatásban: bőkezűen adakozott a keresztény papság javára, felruházta ugyanolyan jogokkal, melyekkel addig csak a pogány papság rendelkezett, mentesítette a keresztény papokat az adózástól, a katonáskodástól és az állami igazságszolgáltatástól, továbbá a császár biztosította a vasárnap munkaszüneti jellegét, és támogatta a templomépítéseket. Munkáját sokban segítette Constantinus édesanyja is. Életrajzi írások szerint az első niceai zsinat idején Ilona (Heléna) Jeruzsálembe ment, ahol az ottani keresztények segítségével felkereste a Golgotát, Jézus keresztre feszítésének színhelyét, és itt a földbe ásva egy sziklaüregben megtalálta Jézus, valamint a két lator keresztjét. A császárné a kereszt egy részét Rómába vitette, és ott felépítette a Szent Kereszt bazilikát, a másik részét ezüst tokba foglaltatta, és otthagyta Jeruzsálemben. A megtalálás helyén is bazilikát emeltettek. Szintén az ő nevéhez kötik a napkeleti bölcsek, jelenleg a kölni dómban őrzött, maradványainak megtalálását is. Ezekkel az ereklyékkel, azok tiszteletével, a hozzájuk való zarándoklással indította el Ilona császárné a keresztény relikviák imádását, és ezáltal a kereszténység még gyorsabb terjedését.

Közben Constantinus császár 325-ben, egyeduralmi politikai céljainak érdekében összehívta a niceai zsinatot. Ez volt az első egyetemes (ökumenikus) zsinat, melynek feladatául a hittételek egységesítését, az egyház intézményi rendszerének kialakítását látta elő. A megjelent püspökök végül Athanasius alexandriai diakónus tanítását fogadták el egyedüli igaz tannak Arius és követői elméletével szemben, akiket a zsinat eretneknek bélyegzett. Constantinust a zsinat a "külső ügyek püspöke" címmel ruházta fel, amivel lehetőséget biztosítottak a számára, hogy beavatkozzon a keresztény egyház ügyeibe. Ezzel a zsinattal igazolta Constantinus császár a zseniális politikai előrelátását, addigi lépéseit, többek között a milánói ediktumban elismert tények helyességét. A niceai zsinattól kezdve megvalósulni látszott a mindenki számára közismert elv, hogy add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. A zsinatot követően Constantinus következő jelentős vallási kezdeményezése az észak-afrikai donatisták ügyei fölötti döntőbíráskodása lett. A császár a legegyszerűbb módszert választotta az általa nemrég egységesített keresztény egyház egységének fenntartása érdekében: rendeletére a donatisták templomait lerombolták, vezetőiket száműzték.

A császár által kiszabott keretek közé szorított keresztény egyház Constantinus rendeleteinek eredményeként fokozatosan uralkodó vallássá válhatott, és ezáltal megindulhatott a császári államapparátussal való összeolvadása is. Így a keresztény vallás a mindenkori uralkodó segítője és támaszává lett. Sőt, annyira jól működött, működik, hogy túlélte a Nyugatrómai Birodalom bukását, a császári hatalom eltűnését, és a mai napig is igen jelentős politikai súllyal bíró világvallássá nőtte ki magát.



ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2021 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor