Tudta-e?
…hogy a Magyar Zenetudományi Intézet regisztrálta a 200 000-ik magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is. A 80 milliós lakosságú Németországban összesen 6000 (!) népdalt tudtak összegyűjteni.

78. szám - 2010. április 1.

Vallástudomány

A kereszténység és Európa megszületése

Európa vallási és kulturális szempontból egyaránt kereszteződés terméke.
SÁFRÁNY Attila

1
A Szent Pál-i kereszténységet a zsidó vallási gondolkodás hellenizálása alakította ki, míg a kultúrkört a civilizált Római Birodalom népeinek és a barbároknak az elkeveredése: Nyugaton a latinoké és a germánoké, Keleten a görögöké és a szlávoké. A kereszt emiatt nemcsak vallási jelképe a nyugati kultúrkörnek.

Ezer éves, hosszú folyamatról van szó, amely a kereszténység megszületésével vette kezdetét, majd a magyarok és az oroszok integrációjával zárult le, mint Európa ekkor véglegesült kétosztatú egysége.

Megkülönböztetésképpen nevezhető Szent Pál-inak a kontinensen elterjedt, hellenizálódott kereszténységet. Forrásanyag hiányában nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen volt a vallás hellenizálatlan, zsidó változata, de bizton állíthatjuk, hogy lényegi pontokban különbözött az előbbitől, s hogy a kezdeti időszakban komoly riválisa volt az újító Szent Pál-i teológiának. Ez kiderül a térítő apostol leveleiből. Még világosabban elénk tárul a hagyomány által Lukács személyéhez kötött, s ezáltal közvetetten szintén a Szent Pál-i apostoli tekintéllyel hitelesített Lukács evangéliumából, s annak folytatásából, az Apostolok Cselekedetéből. Ezekből az iratokból megtudhatjuk, hogy a „zsidózó” keresztények ingerlékenyen elutasították a zsidó vallási hagyományok gyakorlását megtagadó hellenizálódott pogánykereszténységet. Nem a törvénykövetéssel kapcsolatos fölfogásbeli ellentét lehetett az egyetlen nézeteltérés köztük. Bizonyos, hogy Jézus messiási-prófétai személyét és föltámadását is egészen másmilyen teológiával értelmezték a zsidókeresztények. A szemita vallási gondolkodás nem fogadhatta el azt a nézetet, ami a korabeli hellén és latin számára ismerősen hangzott: hogy a mindenható Isten megtestesült egy emberben, halála a bűntől való megváltás volt, amelynek jele a föltámadás lett. (Ez a megszabadulási koncepció közeli rokonságban állt a hellén misztériumvallások üdvtanával.) A zsidó vallás számára a Messiás nem isten megtestesülése, hanem a megszabadítás nagy tettére kiválasztott szent ember. Isteni ember, de nem istenember. Még ha a források hiányában nincs is lehetőség a fönti állítások bebizonyítására, a gondolkodási jellemvonások ismeretében mégis alapos okunk van a Jézus-kép e másságát föltételeznünk a zsidókeresztény teológiában. Az pedig kétségbevonhatatlan, hogy a Szent Pál-i vallási látásmód Krisztus és a negyedik evangélium Logosz fogalma, a maguk kozmikus Jézus-képével, a kereszténység hellenizálódásának a világos jelei.

A formálódó hitrendszer birtokában volt annak a paradox sajátosságnak, ami nélkülözhetetlen az új vallás elterjedéséhez egy adott civilizáción belül: elég közeli volt, hogy ne tűnjön teljesen idegennek, ám eléggé másmilyen is, s így forradalmi újításként hathatott a régi vallási magyarázatokkal elégedetlen emberek számára. Hasonlított a misztériumvallások meghaló és föltámadó isteneinek a kultuszához, erős erkölcsi jellege mégis újdonságnak számított; kozmikus isten-képe a hellén filozófiával is rokon vonásokat mutatott, a kereszten meghaló isten-emberről tanítva, a szenvedő istent hirdetve mégis radikálisan eltért attól.1 Az utóbbi fölfoghatatlan volt a görög filozófia statikus, eszményített, impasszíbilis istenképe számára.



Erős erkölcsi jellege és személyes, akaratközpontú istenképe, ez a két megkülönböztető vonás volt az eredendően zsidó a hellenizált keresztény teológiában. És pontosan e kettő miatt vált vonzóvá azok számára, akik elégedetlenek voltak a misztériumvallások nyújtotta üdvvel és a filozófiák kínálta vigasszal. Az előbbi a lelkiismereti lényt (a lelket) céltudatos erkölcsi elvárások hiányában nem volt képes az önmagával és az istennel való megbékéléshez elvezetni, míg az utóbbi az isteni és az emberi különbségét áthidalhatatlanként láttatta. Mint üdvtanok a misztériumvallások nem versenyezhettek a kereszténységgel, a győzedelmes tan jelentkezése után halálra voltak ítélve, de nem nyomtalan elmúlásra: a misztériumvallások a liturgiában és mindenekelőtt a szentségek tanában folytatták immár „megkeresztelt” életüket. A Rómát fokozatosan meghódító új üdvtan magába olvasztotta a misztériumvallások szellemiségét.

A filozófiával való konfliktus ettől sokkal erőteljesebb volt. Zsidó környezetben ennek a hellén találmánynak nem volt hagyománya, ezért a kereszténység kezdeti, zsidókeresztény változatában valószínűleg nem is beszélhetünk az új vallási irányzatnak a filozófiával való konfliktusáról. A páli kereszténység viszont, mivel elsődleges térítői célpontjai a hellenizált poliszok voltak, nem térhetett ki a bölcsességszeretetnek elnevezett tudásdiszciplínával való összetűzés elől. A Szent Pál-i kereszténységnek a lényegi vonása, a hit elsődleges üdvtani szerepe nem csupán a zsidó törvényközpontú vallási gondolkodással való szembenállás volt, hanem ugyanakkor a filozófia eszményének, az egyéni erőfeszítéssel megszerezhető tudás üdvözítő jellegének a leghatározottabb elvetését is megjelenítette. A szállóigévé lett tertullianusi mondás, a „hiszem, mert képtelenség”, jól példázza a két gondolkodásmód különbségét. A köztük feszülő hatalmas ellentét ellenére a zsidó vallási gondolkodás lényegi vonását tekintve mégis sokkal közelebb állt a görög filozófiához, mint a Szent Pál-i kereszténységhez. Az egyéni erőfeszítés szerepét mindkettő elsődleges fontosságúnak tekintette: a zsidó vallási látásmód az emberi cselekvés, a görög filozófia pedig az emberi gondolkodás szempontjából. A Szent Pál-i kereszténység viszont a hangsúlyt az emberi önátadásra, (az ember oldaláról) a hitre, (isten oldaláról pedig) a kegyelemre helyezte.

Az egyéni erőfeszítéssel megszerezhető üdvözítő tudás eszménye a kezdeti időszakban nem is annyira a filozófiával, mint amennyire a korabeli tudás-vallással, a gnoszticizmussal állította szembe a Szent Pál-i és a Szent János-i teológiát valló kereszténységet. Jeruzsálem elpusztítása után a zsidókereszténység letűnt a vallási történelem színpadáról, de a gnoszticizmusban a Szent Pál-i kereszténységnek nyomban egy legalább akkora, vagy még nagyobb riválissal kellett szembenéznie. Ebből a háborúból is győztesen került ki. Az eszmék korabeli piacán Rómában már csak egyetlen komoly vetélytársa maradt: a hellén filozófia. Ezt az eszme-harc azonban már nem az erősebb diadalával végződött, hanem egy életképes kompromisszummal. A kereszténység fokozatosan elsajátította és a saját szükségleteihez igazította a filozófia nyelvét. E kompromisszumból született a rendszerezett keresztény teológia. Az új szellemi diszciplína fénykorát a negyedik század nagy teológiai vitái korszakában élte a görög kereszténység közegében, ott, ahol a filozófiának a legnagyobb hagyománya volt. A történet folytatása a barbár invázió. A sötét középkorként elnevezett szellemi színvonalesés azonban képes volt továbbörökíteni a már meggyökeresedett szellemi irányvonalat, s néhány évszázad múltán a teológia, ez a vallási és filozófiai gondolkodást elegyítő szellemi diszciplína Nyugaton ismét a régi fényében pompázhatott a korszak domináns pozíciójú intellektuális irányzataként. Az újkorban a filozófia, az indusztriális korszakban pedig a tudomány vette át ezt a társadalmi szerepet. A kör ezzel bezárult: a kereszténység, édesgyerekével, a teológiával együtt visszakerült abba a helyzetbe, amelyben születésekor tartózkodott: a társadalom háttérpozíciójába.



Kezdetben elsősorban a társadalom perifériájára szorult rétegekből származtak azok a másként gondolkodók, akik között a hellenizált kereszténység a maga híveit toborozta. A kereszténység egészen a konstantini fordulatig ellenkultúraként működött.2 A régiben megcsömörlöttek új életértelmet lelt lelkes közössége volt, amely a mártíromságtól sem riadt vissza. Ellenkulturális önmeghatározásából következően a vértanúhalálban a saját igazának a bizonyítékát és az igazság melletti személyes tanúságtételt látta. A Római Birodalomban azonban, mint a hanyatló civilizációkban mindenütt, egyre több olyan embert lehetett fölkutatni, aki elégedetlen volt az ősi civilizációs hagyománnyal. Az urbanizált közösségekben az egyház egyre nagyobb térítési bázissal rendelkezett. A birodalom keleti, görög felében nagyon gyorsan, mindössze három évszázad alatt, a legerősebb vallási csoportosulássá nőtte ki magát. A hanyatló, szellemi összekötő erő nélkül maradt Róma császárai később a kereszténységben fedezték föl a birodalom újbóli szellemi egységesítésének az esélyét, s ezért államvallássá tették. Ezzel a kereszténység új korszaka vette kezdetét.

A változás két ponton volt különösen szembetűnő. A kereszténység ellenkultúraként eddig az államhatalommal szembenálló, de inkább semleges viszonyt fenntartani igyekvő vallási szervezet volt, most ki kellett dolgoznia a keresztény állam koncepcióját, s az egyház teljesen új előtér-pozícióját azon belül. A társadalom egésze bevonásának az új kötelezettségével szembesült az egyház, s ezért ellenkulturális jellegét föl kellett adnia. Enyhítenie kellett a szigorából, erkölcsi követelményeiből, s ki kellett dolgoznia azt az új térítői stratégiát, amellyel képes lehet a régi isteneikhez hű tömegek politeista vallási szenvedélyét a maga képére formálni, vagyis a többistenhívő pogányságot „megkeresztelni”. Az utóbbiból a szentek kultusza és a liturgia pompája, míg az előbbiből a birodalmi mintára megszervezett hierarchikus egyházszervezet és annak a világi hatalommal való szoros kapcsolata született meg. Ellenreakcióként a történésekre, az ellenkező irányba, a szigor, az aszkézis irányába is lépés történt. A világellenesség keresztény alapelve radikalizálódott és mint aszketizmus jelenült meg. Az új önfegyelmezői módszer hívei létrehozták a keresztény szerzetességet. A világtól elvonultak szerzetesi „ellenkultúrája” már nem egy társadalmon belüli mintaadó ellentársadalom akart lenni, hanem társadalmon kívüli szent társadalom, s eszménye sem elégedett meg az erkölcsi kiválósággal, hanem egyenesen az erkölcsi tökéletességre törekedett.

A barbár és az iszlám invázió kiváltotta társadalmi mozgásokban újonnan egységesülő Róma, amit a VII. századtól már joggal nevezhetünk Európának, ezzel az új kereszténységgel érintkezett. A germánok és a szlávok kulturális integrációja, amelynek meghatározó lépése az áttérés volt, e más arcú kereszténységnek az elfogadását jelentette. Európa meghatározó vallása a konstantini fordulattal kialakult kereszténység. Az őskereszténység ugyanolyan távolságban áll tőle, mint amennyire a hellén és a római civilizáció. Azok alapjaira építkezik, maga mégis egészen más. Mássága kettősségében, kereszteződés által kialakult mivoltában rejlik: amiatt nem lehet eredendően görög vagy római, mert a zsidó vallási gondolkodást tükröző kereszténység szellemiségét mélységében hatja át; s amiatt nem lehet őskeresztény, mert vallása a Római Birodalom kulturális-állami hagyományaira épült rá. (Ez a folyamat már a Szent Pál-i teológiával kezdetét vette.) Az újkor nagy nyugati restaurációs kísérletei, világi téren a reneszánsz és a humanizmus, vallási téren pedig a reformáció e magában hordozott kettősség miatt csakis a visszatérés meddő ábrándjai lehettek. Ezek a kísérletek céljuk megvalósításához egyedül az európai hagyományok teljes feladása árán juthattak volna el: a reneszánsznak a keresztény, a reformációnak pedig a görög-latin szellemi alapokról kellett volna lemondania. Ez azonban senkinek sem lehetett a célja.


1. Lásd Everett Ferguson: A kereszténység bölcsője. Osiris, Bp., 1999. Hellenisztikus-római vallások és Hellenisztikus-római filozófusok c. fejezet.
2. Lásd Gerhard Lohfink: Milyennek akarta Jézus a közösséget? Egyházfórum Könyvei 4, Luzern, 1990. 123-133.
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor