Ukrajnai parasztcsaládból származott, a kertészeti iskola után egy mezőgazdasági intézetben tanult. Nevét 1927-ben kapta szárnyra a hírnév, amiért egy távoli azerbajdzsáni állomáson téli zöldborsó termesztésével, trágyázás nélkül növelte a föld termékenységét. (A tél akkor nagyon enyhe volt, később hiába próbálkoztak a borsó vetésével.) A központi pártlap, a Pravda az ösztönös parasztzsenit, a "mezítlábas tudóst" ünnepelte benne, aki formális képzés nélkül éri el világra szóló eredményeit.
Az ukrajnai éhínség és a kollektivizálás okozta mezőgazdasági káosz közepette a szovjet vezetésnek kapóra jött Liszenko, aki a hosszas és költséges kísérletezés helyett gyors és olcsó megoldásokat kínált. Következő "felfedezése" a régen ismert, általa vernalizációnak nevezett technika volt, amelynek során a jobb termést hozó őszi búza kicsírázott magvait hideg vízben áztatta és havon átteleltette, majd tavasszal elvetette. "Eredményeit" a gyakorlatban szinte soha nem sikerült megismételni, de ő ezért mindig másokat tett felelőssé vagy szabotázst emlegetett.
Liszenko a gyümölcsöket szorgosan, de minden felkészültség nélkül keresztezgető Micsurin kutatásait "fejlesztette tovább". Az akkor már rég meghaladott lamarckizmus híveként meg volt győződve arról, hogy a tervezhető környezeti változások határozzák meg a faji jellegzetességeket, nem pedig a "misztikus" genetikai tényezők. A mendeli genetikát az imperializmus termékének, idealista burzsoá áltudománynak tartotta, szerinte a szerzett tulajdonságok örökítése révén egyik növény a másikba alakulhat. Így lehet akár a búzából répa (és ezen az alapon vélték úgy, hogy a gyapot termeszthető lesz Magyarországon). Idővel már a darwini szelekció elméletét is idejét múltnak minősítette és azt állította, az élőlények versengés helyett inkább segítik egymást.
Liszenko szédületes karriert futott be, különösen azután, hogy Sztálin egy 1929-es beszédében a "gyakorlatot" az "elmélet" fölé helyezte. Akadémikus lett, megkapta a Sztálin-rendet és a Szocialista Munka Hőse címet, elméletét 1948-ban hivatalos irányzattá minősítették. Szakmai ellenfeleit, az "úgynevezett tudósokat" a proletariátus elárulásával, trockizmussal, kozmopolitizmussal, fasizmussal vádolták, majd sorra letartóztatták őket. A szovjet genetika legnagyobb alakja, Vavilov börtönben halt meg, egy teljes tudósnemzedék eltűnt, a szovjet biológia lezüllött. Liszenko helyzete Sztálin halála után is szilárd maradt, mert újabb és újabb ígéretekkel, nagy termésű gabonák két-három év alatti előállításának ködképével szédítette Hruscsovot.
Az ötvenes évek végétől egyre hangosabbak lettek kritikusai, egyre több Liszenko-ellenes cikk látott napvilágot, mígnem intézetét feloszlatták, tanait 1964-ben hivatalosan is elítélték. A szovjet tudomány és mezőgazdaság csöndben visszatért a mendeli genetikához és a hagyományos módszerekhez, Liszenko mellőzött, elfeledett emberként halt meg 1976. november 20-án.
.jpg)
