Tolsztoj és Dosztojevszkij

Épp ellenkezőleg, lekicsinylően nyilatkoztak egymás műveiről, de vallásbölcseleti nézeteiről is. Onagy Zoltán írja az Irodalmi Jelenben: «Tolsztoj szerint Dosztojevszkij alakjai, párbeszédei mesterkéltek. Elítéli művészi „rendetlenségét” és orosz messianizmusát. Dosztojevszkij a túlzott rendet, a lassan hömpölygő, hosszú műveket nem kedveli Tolsztojtól, illetve az általa megrajzolt, többnyire arisztokrata világot. Kortársát „történelmi írónak” tartja.» Hozzátehetjük: Dosztojevszkij kigúnyolta Tolsztoj erőszakmentességet hirdető, keresztényi szellemű vallási anarchizmusát, amit tolsztojánizmus néven ismert meg a világ.

Az értelem szerelmese és az akarás ismerője

Mással is, nem csupán írói féltékenységgel magyarázhatjuk a két legnépszerűbb orosz író közötti szembenállást. Művészi és gondolkodói alkatuk eltéréséből egyenesen kellett következnie ennek a már-már ellenszenvig fajuló meg nem értésének. Tolsztojban több volt a ráció, az értelem, ezért hajlott a bölcselkedésre, különösen a történelemfilozófia és a vallásbölcselet érdekelték, ezekkel a témákkal, meg-megszakítva az elbeszélés folyamát, teletűzdelte műveit. Dosztojevszkijben túltengett az akaratiság, a voluntarizmus, ezért különleges érzéke volt a tragikum és az emberi psziché tudatalattiba száműzött, rejtett tartalmai iránt. Valami mégis mélyen összekapcsolja őket, azon kívül, hogy mindketten zseniális regényírók voltak: az, hogy kortársaik többségével egyetemben ugyanarra a problémára, az orosz társadalom kétségbeejtő kettészakítottságára és emiatti önmeghasonlására keresték a megoldást, ami a 19 század második felében már tűrhetetlen méreteket öltött. Ezt a regényeikben és egyéb munkáikban körvonalazódó sajátos tolsztoji és dosztojevszkiji gondolkodást egyedül a kor, a 19. század második felének a szellemi légkörében érthetjük meg.

Megkésett reneszánsz

Oroszország az újkorban nem ment át az itáliai reneszánszhoz és humanizmushoz hasonlítható szellemi megújuláson, sem a Németföldről kiinduló vallási reformáción. Ebben az időszakban a magát Bizánc hatalmi örökösének tekintő cári uralmat az orosz földek újraegyesítése foglalta le. Ez sikerült is, ám a kelet-európai birodalommá fejlődő, Szibéria felé terjeszkedő Moszkvának hamarosan rá kellett döbbennie, hogy technológiai, gazdasági és hadászati téren reménytelenül alulmaradt a szellemi, tudományos megújuláson áthaladt Nyugattal szemben. Ez ösztönözte Nagy Péter cárt, hogy nyugatias reformokat erőltessen Oroszországra. A keleti nagybirodalom ezek hatására társadalmilag kettéoszlott, a Nagy Péter-i fordulat után a nemesség elit rétege, az e célból felépített új fővárosban, Szentpétervárott csoportosult, és francia minta szerinti nyugatias életmódot kezdett el folytatni. A köznépet szinte teljességgel elkerülte az országátalakítás jótékony hatása, nem úgy a rossz is. A muzsikok hada a változásokat sajátos módon úgy élhette meg, mint társadalmi helyzetének rohamos romlását, amely szolgasorsba süllyedését okozta. E tekintetben pontosan ellentétes folyamatok játszódtak le Keleten, mint Nyugaton: a nyugati országokban az újkor a hűbéri viszonyoktól való fokozatos megszabadulást, Oroszországban viszont e feudális kötelékeknek a rabszolgaság idejére emlékeztető megerősödését eredményezte.

A 19. században, Tolsztoj és Dosztojevszkij korában, Oroszország legsürgetőbb feladatává vált a társadalmi megosztottság megszüntetése. Számos mozgalom, gondolkodói irányzat, politikai csoportosulás tűzte ki ezt a célt magának. E rendkívül sokoldalú eszmei, mozgalmi közegben két világosan szembenálló nézetrendszert különböztethetünk meg. A nyugatosok és szellemi rokonaik a társadalmi megosztottság megszüntetésének az esélyét a leszegényedett és tanulatlan muzsik réteg szellemi és gazdasági fölemelésében vélték fölfedezni, ez a látásmód tehát az oktatásban és a javak igazságosabb elosztásában kereste a megoldást. A szlavofilek és szellemi rokonaik a társadalmi egység megteremtésének a lehetőségét a népihez való közeledésben ismerték föl. A néplélek ezen elhivatott kutatói számára a vallási elem jelentősége is fölértékelődött, hiszen a népélet elválaszthatatlan összekötődött a pravoszláv hagyománnyal.
Az előbbi látásmód szerint tehát a népet kell fölemelni az oktatás és a javak igazságosabb elosztása révén a társadalom jobb sorban élő, tanultabb rétegéhez, az utóbbi szerint viszont a néplélek rejtett mélységeiben elmerülve és a pravoszláv hit éltető titkait megismerve az orosz társadalom elit rétegének kell „leereszkednie” a néphez, amit ők – mivel idealizálták a muzsikok világát – talán inkább a néphez való fölemelkedésnek neveztek volna.

Tolsztoj és Dosztojevszkij ezen utóbbi gondolkodói áramlat (legszínvonalasabb) képviselői voltak: mindketten a népi elemmel való egyesülés lehetősége után kutattak, s mindketten lángelméjű, reformátori érzékkel megáldott vallási gondolkodók voltak. Történelmi ismereteink alapján tudjuk, hogy végül nem az általuk is képviselt gondolkodói áramlat társadalomegyesítő megoldási javaslata győzedelmeskedett, hanem a bolsevik forradalom révén a 19. századi nyugatos gondolkodásmód egyik kései vadhajtása, az is a lehető legerőszakosabb változatban.

Ezt a társadalmat kommunista eszmék alapján homogenizáló módszert – sztálinizmus néven ismertté vált formájában – a II. világháború után Kelet-Közép-Európába és Kínába is „exportálta” a cári birodalom megdöntésével megalakult Szovjetunió. Mindezek ellenére kijelenthető, az igazi, tartós, máig működő hatást a nyugati gondolkodásra nem ez az erőszakos úton egységesítő orosz bolsevik módszer gyakorolta, hanem az a másik, amelynek Tolsztoj és Dosztojevszkij voltak a legjelesebb képviselői. Ez a korabeli, üstökösként fénylő orosz szellemi produktum, amelyet joggal nevezhetünk egy megkésett kelet-európai humanizmusnak és reneszánsznak, Nyugaton is figyelemre méltó, a mai napig hatással bíró válaszokat kínált fel a társadalmi megosztottság leküzdésére.

Művészi megoldások

Tolsztoj és Dosztojevszkij nem a bölcselet, hanem a művészet, az irodalom nyelvén szólaltak meg. E kifejezésmódban a szuggesztív hatású kifejtés különös lehetősége rejlett: az ember mint paradox lény megragadó erejű felmutatásának az esélye. A megosztott orosz társadalom egyesítésének és az önmeghasonlott ember kigyógyításának a megoldásáról, amint már utaltunk rá, mégis egészen más elképzelése volt a két szellemóriásnak.

Tolsztoj egyfajta anarchista jellegű keresztény „szocializmus” ideálját dédelgette magában, Dosztojevszkij pedig a szlavofil eszmeiségből kinövő talajosság (pocsvennyicsesztvo) híve volt. Összekötötte viszont őket, hogy realista íróként mindketten megmaradtak az emberi paradoxon leírásánál és megírásánál. Gondolkodói gyökereik és vonzódásaik ezért mindössze központi témakörük jellegét határolta be. Dosztojevszkij szlavofil vonásai világítják meg, hogy az emberi önellentmondást miért elsősorban a belsőben, a lelki fölépítésben ismerte föl. Tolsztoj reformista vonzalmai magyarázzák, hogy ő az emberi paradoxont, az értelem és érzelem, az egyéni és közösségi örökös szembenállását mindenekelőtt a világban, az ember tetteiben szemlélte.
Ebből az ellentétből adódik, hogy Tolsztojnál az ember belső világa, mint tökéletesedésének a terepe, az emberi életpálya egyenes útjának rendelődik alá, ami a végkifejlet felé irányul, míg Dosztojevszkijnél épp ellenkezőleg, a külvilág az ember belső, lelki életének az élményforrásaként és ösztönzőjeként nyilvánul meg. Egyszerűbben mondva Tolsztojnál a lelki fejlődés a tettekben mutatkozik meg, míg Dosztojevszkijnél a cselekedetek a lelki vívódás kiváltói. A határvonalat természetesen nem lehet élesen meghúzni, hiszen a lelki fejlődés nem mehet végbe belső vívódás nélkül, s a vívódás is megmutatkozik a tettekben.

Mindkét megközelítésmód a nagybetűs Ember művészi felmutatása és az örök paradoxon emberben való megbékélésének a keresése. Mindkét esetben az erkölcs vállalja magára azt az egyesítő szerepet, amelyben az örök emberi paradoxon, értelem és érzelem, individuális és közösségi ellentéte összhangra juthat. Máshogyan Tolsztojnál, mint Dosztojevszkijnél.
Tolsztoj az evangéliumi szereteterkölcs, az összemberi egység eszményében jut el a megnyugvási pontra, Dosztojevszkij a szabad akarat önfeladó döntésében, az ember legbensőbb lényegét átalakító bűnbánatban ismeri föl végső megoldást.


Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij


Lev Nyikolajevics Tolsztoj