Tudta-e?
...ha naponta folyamatosan fogyasztunk néhány mandulát, akkor megelőzhetjük a koleszterin képződését és lerakodását az erekben, ugyanis így a test elegendő esszenciális zsírhoz jut?

76. szám - 2010. február 1.

Vallástudomány

A parasztélet rendje

A varázslás nem a befolyásolás módszere volt a valamikori parasztvilágnak, hanem a visszaigazolás vallási bizonyítéka: annak a megtapasztalása, hogy az egész létezést uraló varázsban a közösség akarata a természet megszentelt akarataként mutatkozik.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

Annak a megtapasztalása, hogy az egész létezést uraló varázsban a közösség akarata a természet megszentelt akarataként mutatkozik. A varázsban a természet, a szentség és a közösség egységét élte meg, egyúttal az elgondolt és a megvalósult egységét is.

Mit jelent ma parasztnak lenni, s mit jelentett valamikor? Ma parasztnak lenni szégyen, a szó negatív jelentést kapott, parasztnak lenni mai nyelvezetünkben azt jelenti, hogy ostobák, babonásak, műveletlenek, fejlődésképtelenek vagyunk. A valamikori tisztességet sugalló megnevezés helyett ma már szívesebben használjuk a gunyoros felhangtól mentes gazda, termelő, földműves kifejezéseket.

Mit jelentett parasztnak lenni a szó lejáratása előtti időkben? Egy megszentelt, természetközeli és a közösségközpontú életrendet élni, melyben a mezőgazdasági munkák éves ciklusokban ismétlődő rendje jelöltje ki – külön az asszonynak, külön az embernek, s külön a lány- és fiúgyermekeknek – a kortól függő életszerepeket a család, azon túl pedig a falu közösségi kötelékében. Talán egy kicsit bonyolultan és tudálékosan hangzott ez a vallástudomány szótárával megfogalmazott, teljességre törekvő meghatározás. Egyszerűbbnek mondva parasztnak lenni valamikor azt jelentette, hogy ember nem vademberként, hanem a földet művelve élte az életét, tartotta el a családját, találta meg a helyét a közösségben. Mindent a maga idejében tett, úgy, ahogyan a természet rendje megkívánta: ősszel vetett, nyáron aratott. Munkájában elrendelt élethivatást látott, éppen ezért becsülettel és belenyugvással végezte azt, a gyakran előforduló természeti csapások miatt nem lázadozott. Fáradsága gyümölcséért mélységes hálát érzett, amit aratás és szüret után az egész falut megmozgató közösségi ünnepségeken juttatott kifejezésre. Néha azonban az őseitől tanult, ma babonának tekintett „paraszttudományával” maga is megpróbált beleavatkoznia a természet rendjébe. A jobb termény érdekében különféle varázslatokat űzött, s időjósló praktikáknak hódolva az idő titkát is kifürkészni igyekezte.

Bevallom, ez az egyszerűbbnek szánt második meghatározás sem sikerült egyszerűbbnek, még rövidebbnek sem, csak másnak. E mássága azonban egy lényeges szempontra világít rá: arra, hogy a parasztélet megszentelt rendje nem annak a kereszténységhez tartozását fejezte ki. A természetközeliség és a közösségi egység érzetéből táplálkozó szentélménye volt ez a földműveléssel foglalkozó embernek, amit az egyház már csak „megkeresztelni”, vallási tartalmaival áthatni volt képes: utólag, s csak bizonyos mélységig, merthogy a mágikus gondolkodás mindvégig kitörölhetetlen sajátja maradt e világnak. A varázslás nem a befolyásolás módszere volt számára, ahogyan mai elvilágiasodott látásmódunkkal vélnénk, hanem a visszaigazolás vallási bizonyítéka: annak a megtapasztalása, hogy az egész létezést uraló varázsban a közösség akarata a természet megszentelt akarataként mutatkozik. A varázsban a természet, a szentség és a közösség egységét élte meg, egyúttal az elgondolt és a megvalósult egységét is.

A pogány (paganus) szó eredetileg falusit jelentett, a keresztények ugyanis a városokban éltek, a falvakat az őseik vallásához makacsul ragaszkodó földművesek lakták. A görög, latin és ír térítő papoknak évszázadok fáradságos munkájába tellett amíg – de csak a felszínen – kereszténnyé tudták átalakítani ezt az ősi életrendjéhez szorosan kötődő emberfajtát. Ez a sikerük is tünékenynek bizonyult, a külsőségeiben elfogadott új hitet ugyanis a nyakas közeg népi vallásossága minduntalan „visszapogányosította” a maga ősi életrendjének a gondolkodásmódja szerint. Kérdezzék csak meg az egyháziakat, akik elmondhatják, hogy mennyit kell küzdeniük a keresztény dogmákra fittyet hányó népi vallásossággal, amely a szenteket a régi istenek módján imádja, s amely az imádságot a varázslás egy „megkeresztelt” formájának tekinti!

Az ősi paraszti látásmódban az emberi közösség, a természet és a szentség elválaszthatatlan egységet alkotnak. Ez a parasztvilág szentháromsága. Mindent kivet magából ez a közeg, ami e hármas egységnek ellentmond, még a keresztény tanokat is: ott, ahol azokat ellentétesnek véli. Modern világunk gondolkodásmódját teljességgel idegennek érzi magától, hiszen az a közösség helyébe az egyént, a természet helyébe az abból kiszakadó embervilágot (az urbánust), a szent helyébe pedig a világiast (a profánt) állítja.

Természet(ellenes)en a modern gondolkodásmód is megveti a paraszti életrendet. Ez az oka, hogy a paraszt szó alatt ma ostobát, babonást, műveletlent, fejlődésképtelent értünk.
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor